Az elveszett tojás rejtélye

Jó feleséghez illően ma vacsorát készítettem férjecskémnek. Volt itthon egy kis füstölt tarja, gondoltam megpirítom, ütök rá tojást, szeletelek fel paradicsomot és friss kenyeret, Dávid meg majd csak ámul (mondjuk főleg azért, mert ehhez nincs hozzászokva).

Neki is álltam, amíg sült a tarja, szépen egyesével felütöttem a tojásokat, megszagoltam (illetve csak úgy csináltam, mint aki megszagolja, mert már hetek óta egyáltalán nem érzek semmit. Szóval valójában ez egy tök felesleges mozdulat volt.), majd összeöntöttem őket egy nagyobb tálkába, amiből egyben akartam átborítani a serpenyőbe. Két tojást szántam Dávidnak, kettőt magamnak. Tarja megsült, készültem a tojásokat átönteni, amikor feltűnt, hogy csak három sárgáját látok. Gondoltam magamban, ennyire hülye lennék? De hát tisztán emlékszem rá, hogy négy tojást készítettem ki. Belenéztem a kukába, megszámoltam a héjakat, négy tojásé volt ott. Hát, gondoltam, akkor biztos összeragadt két sárgája (persze egyáltalán nem tűnt úgy, de más magyarázatot nem találtam a dologra). Szépen megsütöttem a tojásokat, és gondolkodtam, hogy fogom Dávidnak beadni, hogy ugyan csak három sárgáját lát, de az valójában négy. Közben beraktam a mosogatóba a fakanalat, és láss csodát, egy tojás ott figyelt a mosogatóba beállított bögrében! Hoppácska, úgy tűnik az utolsó feltörés után nem öntöttem át a közös tálba szegényt. Sebaj, gyorsan kivettem és kisütöttem külön (ÁNTSZ-nél valószínűleg már szívrohamot kaptak volna, de hát kaját nem hagyunk kárba veszni).

Dáviddal persze nem osztottam meg a történteket, így nap végén be tudtam zsebelni az elismerő tekinteteket.

Az első szurik

Hát megvolt az első szúrás. Őszintén szólva elég para volt, de túl vagyok rajta, gondolom, ahogy telnek a napok egyre könnyebben fog menni. Nincs kikötés, hogy mikor kell beadni, csak annyi, hogy mindig ugyanarra az időpontra essen. Természetesen egy olyan napon kellett kezdeni, amikor színházba mentünk este, ezért később értünk haza, mint ahogy alapból le szoktam feküdni. Plusz még egy jó fél órát eltöltöttünk azzal, hogy olvasgattuk a használati utasítást, meg Youtube oktató videókat néztünk, szóval nagyjából az este tíz lesz a szuriidőpont. Valahol nem is baj, mert így legalább Amélia nem fog körülöttünk sertepertélni, valahol viszont nem jó, mert ilyenkor én meg már gyakran alszom, úgyhogy most figyelni kell arra, nehogy bekómázzak este :)

Ez most napi két injekció vasárnapig, hétfőn jön az ultrahang. Ott kiderül, hogy mennyi tüsző kezdett el érni (reméljük jó sok), és majd ott megmondják, hogyan tovább. Én most mindig csak a következő mérföldkőre koncentrálok, nem foglalkozom azzal (na jó, nem túlságosan :) ), hogy mi hogy lesz utána, mert annyi mindentől függhet a folytatás, és tényleg nem akarom túlpörögni. Egyelőre egész jól megy. És szerencsém is van, mert van mellettem olyan ember, aki tud szólni (és szól is), ha látja, hogy kezdem kicsit túlgondolni a dolgokat.

Szóval „fingers crossed”, mindenki legalább egyszer sugározza a pozitív energiákat felénk :)

Fogfóbia

Nem tudom, a többi gyerek hogy van vele, Améliát elég nehéz volt (és azért még most is elég nehéz néha) meggyőzni arról, hogy normálisan mossa meg a fogát. Bevetettem már cuki fogkefét (elektromosból is volt már kettő), időmérő homokórát, csilli-villi fogkrémet, fogmosós mesekönyvet (A királykisasszony fogkrémje - már első olvasatra is sikítófrászt kaptam a „kis királykisasszony” szóösszetételtől, ami oldalanként legalább háromszor szerepel), de igazi foganatja sosem volt.

Meg is lett az eredménye, több tejfogát is tömni kellett már. Ez komolyabban nem viselte meg őt, az első igazi trauma akkor érte, amikor ki kellett húzatni az első fogát (mondjuk az pont nem a hanyag fogmosás miatt volt, hanem a tejfoga mögött jött már a rendes fog, és annyira beékelődött a tejfog, hogy nem akart magától kiesni). Na azóta bármi történik a fogával, gyakorlatilag idegösszeroppanást kap. És hát most történik is, most jött el a böjtje a trehányságnak. Kieső tömések, letört fogak.

Pár nappal ezelőtt például egyszercsak megjelent Amélia a konyhában, lefelé görbülő szájjal:

-        Letört a fogam!

-        Mutasd, had nézzem meg.

-        De biztos ki kell majd húzni! (és már sír)

-        Amélia, had nézzem meg!

-        De ne húzd ki!

-        Nem fogom, csak meg szeretném nézni.

-        De félek!

-        Nem fogok hozzányúlni.

-        De fájni fog!

-        Az, hogy megnézem?

Hú, nehéz ilyenkor nyugodtnak maradni. Főleg ha hozzávesszük, ami utána jött:

-        Igen, félbetört a fogacska, a belső fele nagyon mozog, azt ki kellene húzni. De én nem tudom, mert nem fér be a kezem. Neked kellene kipiszkálni, Amélia.

-        De nem merem!

-        Pedig jó lenne. Akkor mozgasd a nyelveddel. Nagyon mozog már, hamar kijönne.

-        De félek.

-        Akkor ne csináld.

-        De mennyire fájna?

-        Nem tudom pontosan. Szerintem nem nagyon.

-        De félek.

-        Jó, akkor hagyd most békén, ne piszkáld, majd kiesik. De jobb lenne, ha minél előbb kijönne.

-        De így nem tudok majd enni, mert a másik oldalon is mozog a fogam.

-        Hát, mondom, hogy ki kellene húzni.

-        De nem merem.

-        Akkor ne.

-        De mennyire fájna?

És ez így megy fél órán keresztül, ugyanazokkal a kérdésekkel. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja idegekkel. A fog végül benn maradt, körülbelül két napig, amikor is Amélia boldogan újságolta, hogy az iskolában kiesett.

 

Épp hogy elcsitult ez a vihar, mennünk kellett fogszabályzásra. Illetve még csak megbeszélésre. Úgy tűnik ugyanis, hogy két épp növő vasfognak nincs rendesen hely. Már háromszor voltunk konzultáción, de eddig mindig elküldtek, hogy várjuk meg, amíg rendesen kibújik a fog. Erre csütörtökön ül Amélia a székben, a doki pedig halál nyugodtan közli:

-        Hát igen, most már látszik, hogy mi a helyzet, nem lesz helye ennek a két fognak, ki kell húzni a két mellette levő fogat.

Húha, gondoltam magamban, itt mindjárt bajok lesznek. És valóban, látom már, hogy Amélia szemei könnybe lábadnak. Hiába próbálom neki odasúgni, hogy ne essen kétségbe, ezt még megbeszéljük, nem biztos, hogy kihúzzák azokat a fogakat, szerintem semmit sem hall abból, amit mondok.

Megkérdeztem a doktort, hogy nem lehet-e megvárni, hogy azok a tejfogak maguktól kiessenek. Eléggé lekezelő stílusban közölte, hogy várni éppen lehet, de akkor nehezebb lesz a szabályozás.

Gyorsan összeszedtem a cuccunkat, hogy minél előbb kint lehessünk, és beszélhessek Améliával. Nagyon-nagyon nehéz volt megnyugtatni. De megbeszéltük, hogy nem eszik olyan forrón a kását, ez csak egy vélemény, amit megfontolunk, de nem feltétlenül tartunk be. Végiggondoljuk, esetleg megkérdezzük a saját fogorvosunkat, hogy mi történhet, ha nem húzzuk ki a fogakat és mi, ha igen, bár őszintén megmondom, nem tartom túl valószínűnek, hogy ekkora traumának kiteszem Améliát.

 

Nagyon várom már, hogy az összes tejfog kiessen végre, bár tudom, hogy az még jó pár év. De ezek a műsorok totál kikészítenek. Ilyenkor bármit mondok, kérek, javaslok, semmi sem jó. Legszívesebben sikítva elrohannék, de ez nyilván nem opció. Úgyhogy felveszem a fapofát („nem kiabál, nem röhög”), és megpróbálom jó anyaként csak simán megnyugtatni.

Visszaszámlálás indul

Kedden voltunk konzultáción a Meddőségi Központban. Kicsit izgultam, hogy belevághatunk-e, mert elég magas lett az FSH értékem, ami arra utalhat, hogy a petefészek kimerülőben van, de a doki egy szót sem ejtett erről. Mondjuk nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Szerencsére a pajzsmirigy értékem (TSH) normalizálódott, hála annak, hogy a harmadik napos vérvétel eredményét látva gyorsan bepofátlankodtam az endokrinológusomhoz, és megemeltük a gyógyszeremet.

Lényeg a lényeg, a következő ciklusban indul a menet. Ez november közepére várható. Ami azt jelenti, hogy egy hónap múlva ilyenkor kb. már terhes leszek. Ez tuti. Nem lehet máshogy. Nincs is más forgatókönyv a fejemben.

A legnagyobb akadály, amit majd meg kell ugrani, az az injekciózás lesz. Még azért vannak kétségeim, hogy fogom naponta kétszer bökni magam (az első öt napban ez lesz a menet, hatodik napon ultrahang, és akkor kapom a további instrukciót), de majdcsak megoldom valahogy. Ha meg nem én, akkor majd Dávid, ő nem lesz szívbajos, simán belém döfi a tűt.

Tudom, hogy nem sokan olvassátok a blogot, de aki igen, azt arra kérem, hogy mostantól szorítson nagyon értünk, és küldje a pozitív energiákat. Áldást is lehet küldeni. Meg jöhet a ráolvasás, varázslás is. Most mindenben hiszek :)

Költözéses ámokfutás

Az eredeti tervekben úgy szerepelt, hogy szombaton költözünk. Pénteken én is, Dávid is szabin voltunk, gondoltuk egy nap alatt kényelmesen összecsomagolunk mindent – a cuccok egy részét egyébként is kivittük már, amikor mentünk a házhoz.

Mondjuk nekem az utolsó pillanatban bejött egy kis privát meló, de az csak reggel jelentett kb. 3 órát, gondoltuk az simán belefér, főleg, hogy amit ebben a három órában megkerestem, abból meg tudjuk venni a könyvespolcunkat. Erre csütörtök délelőtt hív Dávid, hogy gáz van, a költöztetős kocsi (ami egy Sprinter volt, Dávid tesója hozta volna a munkahelyéről) mégsem lesz szabad szombaton, szóval vagy elköltözünk már péntek délután, vagy maradunk az eredeti tervnél, de akkor bérelni kell egy autót. Rajtam nyilván azonnal kitört a pánik, mert én voltam a humán erőforrás szervező, és persze a segítőinket már régen lebeszéltem szombatra. De hála istennek mindenki rugalmas volt, és bevállalta péntek délutánt – így utólag is ezer hála és köszönet nekik, hogy munka után még egy durva extra műszakot végigcsináltak.

Reggel elmentem maszekolni, 11-re hazaértem. És elindult az őrület. A filmekben olyan ideálisan költözik mindenki, egyforma dobozokban vannak a cuccok, hasonló a hasonlóval összecsomagolva, szinte élménynek tűnik a pakolás. Na, nálunk nem így volt. Eleve nem voltunk eleresztve dobozokkal, szóval egy csomó mindent óriási postászsákokba pakoltunk. Az elején még szépen válogatva, de a vége felé már ragyogóan elfért egymás mellett a vízforraló, a jegyzetfüzet és Amélia hajcsatjai. Csak pakoltam és pakoltam, és egyszerűen nem értettem, honnan a fenéből van ennyi cuccunk??? Amélia szobája olyan volt, mint a Harry Potterben Hermione táskája – úgy tűnik, mindent elnyelt. Közeledett az öt óra, amire odarendeltük az embereket, és a komplett konyha még vissza volt. Ráadásul klasszul kezdett beborulni is, és amikor elkezdték a srácok lehordani a bútorokat, már rendesen esett (szerencsére nem végig). Nyilván nem fért be minden a kocsiba, bár Dávid korábban próbált engem meggyőzni, hogy ne aggódjak, simán el fogunk férni, elég lesz egy forduló. Hát nem lett elég. Körülbelül este tízre végeztek a végső kipakolással a srácok, nekünk még visszavolt az ágyazás (na jó, ez annyi volt, hogy leraktuk a matracunkat a nagyszoba közepére) és a fürdés (ami előtt elő kellett keresni a tusfürdőt, törölközőt – hát az mókás volt). Lefeküdtünk, és hihetetlen volt az a nagy csend. Hihetetlen, hogy az ember mennyire hozzászokik a zajhoz. A panelben még este is hallottuk az úton folyamatosan járó autók zaját. Itt meg a kutya se járt már este – eleve nap közben is alig mennek kocsik.

Így visszanézve a tegnapi napot, hát nem kívánom senkinek, viszont most, hogy itt ülök a konyhában és gépelek, már örülök, hogy túl vagyunk rajta. Most jöhet a kipakolás, ami szintén szívás, de ez a része azért már jóval élvezetesebb. És nincs időnyomás sem. Persze jó lenne pikk-pakk mindent a helyén tudni, de az ingerküszöböm jelentősen megemelkedett az utóbbi időben, szóval kábé leszarom, ha pár napig dobozokból, zsákokból élünk. Egyébként is, tévé, internet már van, nagy baj nem lehet :)

Álmodtam egy világot magamnak

Álmomban szültem. Egy gyönyörűséges kislányt olyan körülmények között, amit minden nő elképzel magának. Háborítatlanul, meghitten, fájdalommentesen. És ez az álom teljesen megnyugtatott, valahogy azt érzem, minden rendben lesz.

Ha minden jól megy, hamarosan kezdjük a lombikot. Egy ideje már próbálok csak pozitívan hozzáállni, bár azért nyilván vannak kétségek, de eldöntöttem, hogy nem hagyom a negatív gondolatokat eluralkodni magamon. Hiszem, hogy bevonzhatunk dolgokat. És azt is hiszem, hogy nekem egy kisbaba még megjár. Hogy a hosszú-hosszú boldogtalan évek után, a sok szenvedés után jó időszak jön. Dáviddal remekül megvagyunk, most vettünk házat (jövő héten költözünk), jó állásom van, és adott a sors új barátokat is. Egy dolog hiányzik még, egy (vagy inkább kettő :) ) kisbaba. Remélem, hogy ez az én sorskönyvemben még meg van írva. A tegnapi álom nekem ezt jelentette. És nem érdekel az endometriózis, nem érdekel a Hashimoto, nem érdekelnek az elzáródott petevezetékek, nem érdekel a nem túl fényes FSH, ami jelezheti, hogy kimerülőben van a petefészkem, most tényleg elhiszem, hogy újra megélhetem még az anyaságot. És nem vagyok hajlandó másra gondolni. Most nem.

Zabkása

Jó két hónappal ezelőtt, egyik szokásos „mostantól aztán egészségesen fogok élni” pillanatomban vettem egy zacskó zabpelyhet, majd ugyanazzal a lendülettel kerestem is egy csomó zabkása receptet, mert az milyen egészséges. Na, pontosan azóta hevert a zabpehely érintetlenül a polcon. A minap észrevettem szegényt, és gondoltam eljött az idő, hogy kezdjek vele valamit. Nehogy úgy járjon, mint az egyszeri spárga, amit szintén egy hasonló fellángolás alkalmával vettem, majd addig nézegettem tanácstalanul a hűtőben, amíg el nem rohadt teljesen. Szóval megkerestem a legszimpatikusabb receptet, és megcsináltam. Tejben felfőztem, mézzel édesítettem, és még egy csipet fahéjat is raktam hozzá. Egyébként nem volt rossz az íze, na de az állaga… Elkezdtem enni, és mintha tejbepapipa egy kis fűrészport is raktak volna, olyan volt. Ültem az asztalnál, nyammogtam a kása felett, és azon gondolkoztam, micsoda szerencse, hogy jó nagy adagot csináltam belőle, hogy reggelire is maradjon. Eszembe jutott, hogy a hétvégi tortához vett barackbefőttből még maradt egy kevés, azt feldaraboltam, és beleszórtam a kásába – gondoltam elrontani már úgysem tudom jobban. Sajnos elég hamar azon kaptam magam, hogy a barackot eszem ki a tányérból, óvatosan, nehogy véletlenül egy kicsi kis kása is legyen rajta. Azt hiszem, itt adtam fel. Dávidot még megkérdeztem, nem kéri-e, de ránézett és azt mondta, húzzam le a retyón, ő aztán ezt meg nem eszi. Hát eddig tartott a kása pályafutása. Csak tudnám, mit csináljak a maradék ¾ zacskóval?

Hétvégi ámokfutás

Nem semmi hétvégén vagyunk túl. Péntekre kivettünk Dáviddal egy nap szabit, mert a bankba és közjegyzőhöz kellett mennünk – ezennel hivatalosan is háztulajdonosok lettünk. Ha már így alakult, kihasználtuk a napot, és megvettünk minden olyan dolgot, aminek kiválasztásához az én kifinomult ízlésemre is szükség volt :). Így megvan a laminált parketta a nappaliba, a csaptelepek, a mosogató tálca, a csempe a konyhába, a munkalap a konyhapultra. Ja, és az egész előtt még a hétvégi bevásárlást is megejtettük; muszáj volt, szombaton erre már nem volt idő, mert két szülinapi partit is kellett tartanom Améliának.

Szombat reggel felkeltem, főztem ebédre egy cukorborsó főzeléket, megcsináltam vasárnapra a spagetti szószt, majd nekiálltam a tortának. Nem akartam most túlzásokba esni, mert csak két barátnője jött Améliának, ezért egy egyszerű gyümölcstortát csináltam banánnal és barackkal. Tartottunk egy csajos ebédet (ugyan a fiúk is nálunk voltak elvileg, de Krisztián osztálykiránduláson volt, Andris pedig versenyen, Dávid meg a háznál dolgozott), majd le kellett feküdnöm egy kicsit. Nagyon elkezdett fájni ugyanis a hasam.

Háromra jöttek a csajszik, és szerencsére nem volt elvárás, hogy szórakoztassam őket – nem is vagyok ebben valami jó. Bezárkóztak Amélia szobájába, és nagyon jól elszórakoztatták magukat. Kicsit később tortáztunk, majd lementek a ház elé játszani. Addig én megsütöttem a pizzát. Mondjuk azzal adódott egy kis gigszer, mindent annak rendje, s módja szerint csináltam, viszont amikor levettem a kelesztőtál tetejét, elhűlve tapasztaltam, hogy a tészta alig kelt meg. Sebaj, gondoltam, majd speckó vékonytésztás olasz pizza lesz belőle (eredeti, bolti pizzakrémmel megkenve). Amikor nekiálltam kinyújtani sodrófával a tésztát, akkor jöttem rá, hogy az, hogy nem kelt meg a tészta, csak a kisebbik baj volt. Olyan kemény volt ugyanis, hogy gyakorlatilag rá kellett teljes testemmel feküdni, hogy értékelhető méretűre tudjam nyújtani. Nagy nehezen lett négy darab, egészen emberes pizza - ekkor még úgy volt, hogy az összes hímnemű családtag is itthon vacsizik. Ezt az időpontot találta Dávid a legmegfelelőbbnek, hogy bejelentse, ő elmegy a fiúkkal moziba, és nem esznek itthon. Úgyhogy gyakorlatilag 3 pizza maradt érintetlenül.

Mondanám, hogy az este eseménytelenül telt, de nem így volt. Nyilván számítottam rá, hogy a lányok későn fognak elaludni, de arra nem, hogy fél egykor, amikor kimegyek WC-re, azt látom, hogy ég a szobájukban a nagylámpa, a matrac oldalára fordítva az ágynak van támasztva, ők meg vígan lufikkal labdáznak.

Mindegy, túljutottunk ezen is, Amélia nagyon boldog volt, csak szerette volna, ha tovább maradnak a lányok. 10-re jöttek értük, persze ez volt az az időpont, amikor az főbérlő által megbízott ingatlanos beállított potenciális vevőkkel. Teljesen szürreális élmény volt, három lány Amélia szobájában, két fiú a nappaliban, az egyik lány nagypapája az előszobában, három vadidegen meg fel-alá sétált a lakásban. Gondoltam az lenne az igazi, ha én közben sütögetném a következő tortát a konyhában, de inkább elvetettem az ötletet, és megvártam, hogy kiürüljön a lakás. Ez olyan háromnegyed tizenegyre történt meg. Láttam már, hogy nem állok a legjobban idővel, háromra vártuk a következő turnust, nagyszülők, dédszülők részvételével. Az időnyomás ellenére sikerült egész finom csokitortát rittyentenem, a többieknek még ebédelni is maradt idejük, én inkább kihagytam, és elfeküdtem fél órára.

Estére már elég fáradt és nyűgös voltam, de egyben büszke is, mert majdnem szupermaminak éreztem magam.

Csak egy átlagos nap

Nem tudom, lehet-e egy napba több szerencsétlenkedést betenni, mint amit nekem ma sikerült. Bár ha jobban belegondolok, csak egy tipikus Anna-nap volt. De kezdjük az elején.

Kimentünk leendő házunkhoz (mondtam már, hogy lesz egy saját házunk? Félve ugyan, de már le merem írni, mert már nem sok választ el attól, hogy valóban a miénk legyen), Dávid vakolást, én takarítást terveztem. Nos, nekem a mínusz egyedik percben sikerült beszereznem egy darázscsípést :) Még ki se vettem a takarító eszközöket a kocsiból, de a pólócserénél hirtelen szúró fájdalmat éreztem a hasam bal oldalán, majd szép lassan elkezdett pirosodni és dagadni. Nyilván se Calcimusc, se Fenistil nem volt nálunk. Dávid csak nevetett rajtam.

Miután meggyőződtem róla, hogy életben maradok, és ki is hevertem a megrázkódtatást, nekiálltam a WC és a fürdő kiganyézásának. Eredetileg űrhajós ruhában akartam menni, mert aki ismer, az tudja, hogy a pókoktól irtózom és félek, és hát itt volt dögivel. Három éve nem lakta senki a házat, így a bogarak, rovarok nyugodtan birtokukba vehették. Végül megelégedtem egy szájmaszkkal, partvissal, porcicázóval, és próbáltam nagyon odafigyelni, nehogy rám másszon valami, mert Dávid egyből hívhatta volna a mentőket szívroham miatt. Miután végeztem, Dávidnak segítettem a kőműveskedésben. Na jó. Valójában csak felsepertem utána.

Már közben elkezdett fájni a hasam. No nem a csípés, hanem a jobb oldalon, belül valami. Próbáltam nem figyelni rá. Sajnos nem jött be ez a taktika, egyre jobban fájt. Először csak leültem a teraszon, de aztán befeküdtem a kocsi hátsó ülésére. Nagyon rövid idő alatt iszonyatos fájdalmaim lettek – szerintem az endo miatt. A jobb oldalon vannak endometriózisos csomóim, de ezek eddig nem fájtak, csak a bal oldalon levők, azok is csak akkor, amikor menstruálok. Nagyon megijedtem, mert ilyet még sosem éreztem. Szerencsére mellettem volt a táskám, amiben mindig van Advil, be is vettem egyet, de kellett fél óra, mire elkezdett hatni. Na azt a fél órát nem kívánom senkinek. Már azon gondolkoztam, hogy mit fognak szólni az ügyeleten, ha ilyen koszosan, toprongyosan, takarítós szerkóban beállítok. Meg hogy szőrös a lábam is. És hogy Dávid nem fogja megtalálni a hálóingemet, ha benn kell maradnom a kórházban. A főnököm szabin van, kinek fogok szólni, hogy nem megyek hétfőn dolgozni, mert hétvégén sürgősségi műtétet hajtanak végre rajtam… Hál’ Istennek az Advil hatására szép lassan elmúlt a fájdalom, most jól vagyok. De eléggé aggaszt, hogy mi lesz, ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása.

Közben Dávid befejezte a munkát és hazajöttünk. Gyorsan elmentem lezuhanyozni. Amikor végeztem, magamra csavartam a törölközőt, és kiléptem a kádból. Vizesen. Nem tudom, miért csináltam ezt, mindig megszárítkozom, mielőtt kimászok. Jól meg is csúsztam, és egy tökéletes piruettet követően próbáltam nem elvágódni a padlón. Valahogy elkaptam a kilincset, de mivel közben még mindig szorongattam magamon a törölközőt (mi a fenének… mit gondolhattam… meglát a mosógép pucéran?), jól elvágódtam. Persze a kilincset a világért sem engedtem volna el, szóval a végén csüngtem az ajtón, a törölköző félig lecsúszva körém csavarodott (mégiscsak meglátta a mosógép a cicim),  bokám meghúzódott, könyököm bevertem. Dávid a nagy jajgatásra bejött, szemeit forgatva felsegített, majd megkért, hogy lehetőleg ma már ne csináljak semmit. Azt hiszem hallgatok rá, és befekszem a tv elé.

Iskolakezdés

Hát, megint sikerült házhoz menni a pofonért. Amélia iskolakezdése 45.000 Ft-ba került. Amikor Aladár utoljára hazahozta a kislányt, megkérdeztem tőle, hogy hozzájárul-e. Próbálta terelni a témát, de én nem hagytam, így rábólintott. Ma hozta a pénzt, ami 15.000 Ft volt; valahogy kimatekozta, hogy ennyit ad. Kérdeztem, hogy akkor a maradék 7.000 Ft-ot jövő hónapban akarja-e adni?

-        Milyen hétezer forintot?

-        Hát a fennmaradó összeget.

-        Miért kéne nekem bármit is adnom? Hol van ez leírva?

-        Amikor megegyeztünk a gyerektartásról azt is megbeszéltük, hogy a nagyobb költségekhez hozzájárulsz. Azt hiszem én fair voltam, hogy amíg Pesten dolgoztál és több gyerektartást fizettél (40.000 Ft-ot), akkor nem kértem hozzájárulást sem az iskolakezdéshez, sem Amélia szemüvegéhez, semmihez. Most elintézted, hogy majdnem minimálbérre legyél bejelentve, akkor részedről az a fair, hogy fizeted a felét az extra költségeknek.

-        Vannak számlák? Van lista?

-        Persze, hogy van lista, átküldöm, ha akarod.

-        Jó, aztán megmutatom az ügyvédemnek, aztán meglátjuk, minek a felét kell nekem fizetni. De te visszaadtad a gyerektartást, amikor nyáron nálam volt Amélia?

Hát erre már nem tudtam mit mondani.  Komolyan feltette ezt a kérdést. Ekkor rákérdeztem, hogy ugyan mennyit is volt nála Amélia? Hát anyumnál volt, válaszolta. De anyumnak mennyit fizettél? Totál ledöbbentem. Ezt már tavaly is feszegette, hogy ha nála van Amélia, akkor fizessek neki vissza gyerektartás. Ki hallott már ilyet???

Mondtam neki, hogy a szülőség nem csak a mókázásból áll, hanem felelősségből és költségekből is áll. Erre ezt mondta:

-        Hát, nem sokáig marad ez a helyzet már így.

Megint belengette, hogy elveszi tőlem Améliát. Pont reggel beszélgettünk Améliával, és mondta, hogy apu megint mondta, hogy költözzön oda. Pontosan tudja, hova kell szúrni, hol van a gyenge pontom. És semmi más nem érdekli, csak hogy engem bántson, hogy nekem fájdalmat okozzon, és ehhez képes a gyerekét is felhasználni. Améliának mutatja a kedves, mókás arcát, de közben egy alattomos, gátlástalan, aljas ember. A pszichológus is megmondta, hogy vele pontosan azt fogja csinálni, amit velem csinált. Nagyon remélem, hogy Amélia időben észreveszi, és mer majd segítséget kérni. Bár ő sokkal erősebb személyiség, mint én vagyok, talán ő idővel szembe mer majd vele szállni. De most még gyerek.

A pszichológus ajánlott egy nagyon jó könyvet, amit mintha Aladárról írtak volna. Nagyon hasznos volt, mert egyrészt leírta, hogy honnan tudom felismerni, hogy valójában mit csinál, illetve hogy hogy lehet ezt a típusú embert kezelni. De hiába tudom elméletben a taktikákat, egyszerűen amikor belekerülök egy ilyen szituációba, nem tudom jól lereagálni. És rohadt nehéz azt is elfogadni, hogy nem változnak a dolgok, Aladár hozzáállása idővel. Pedig kijelenthetjük, hogy így van. Ő nem fog változni. Nekem kell, a saját érdekemben. Leginkább nem kellene felhúznom magam ezek után a beszélgetések után. Lehet, hogy a beszélgetésbe sem kellett volna belemennem. De az jó, ha mindig hagyom, hogy ő irányítson? Hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja? Hogy Amélia azt lássa, az anyukája gyenge, és nem áll ki az érdekeiért? Nem hiszem.

Mindenesetre megint sikerült jól felidegesítenem magam, és napokig azon fogok agyalni, hogy mi lesz velem Amélia nélkül. Mert hiába is tudom az agyammal, hogy nem tudja tőlem elperelni, abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy elédesgetni sem tudja.