Nyári tábor

Améliával megbeszéltük, hogy minden évben egy nyári tábort tudunk kifizetni neki. Tavaly kettőbe szeretett volna menni, mondtam, hogy megkérdezzük Aladárt, ha az egyiket állja, akkor mehet a színjátszósba és az angolba is. Persze Aladárnak „nem fért bele” a költségvetésébe.

Idén a színjátszós tábor már lefixálódott, azt fizetjük mi, nem is kérdezem meg Aladárt, hozzájárul-e. Viszont pár nappal ezelőtt a munkahelyemen kaptunk egy levelet, ami arról szólt, hogy nagyon jutányos áron a cég dolgozóinak gyerekei számára tábort szerveznek. 5 éjszaka, teljes ellátás egy tóparton, mindenféle lovas és kézműves programok, mindössze 5000 Ft-ért. Szerintem ez egy nagyszerű lehetőség, át is küldtem Dávidnak. Hazafelé mondtam is neki, hogy ez milyen nagyszerű kezdeményezés, bár Amélia ide még nem fog menni. Dávid erre szabályosan leteremtett, hogy miért nem? Illetve miért nem adom meg Améliának legalább annak a lehetőségét, hogy ő döntse el, érdekli-e. Valójában tök igaza van Dávidnak. De Amélia még csak 10 éves. És nem is ismerne ott senkit. És a végén még belefullad a tóba. Persze hamar rájöttem, hogy csak a saját szorongásomat vetítem ki, hogy én Amélia helyében hogy érezném magam egy ilyen helyzetben. De Amélia egyáltalán nem olyan, mint én. Ő nagyon könnyen barátkozik, és nem kap sírógörcsöt attól, ha új közösségbe kell mennie. Így hát engedtem Dávidnak és a józan eszemnek, és megmutattam Améliának a táborkiírást. Nagyon tetszett neki, és mondta, hogy szeretne menni. Az sem tántorította el, amikor mondtam, hogy ide sajnos nem tudja elhívni a legjobb barátnőjét, mert csak céges gyerekek mehetnek. „Anya – mondta – tudod jól, hogy nagyon gyorsan találok barátokat, nekem ez nem probléma”. Nagy nehezen sikerült megállnom, hogy ne kezdjem el sorolni, hogy „de hát tök egyedül leszel”, meg „lehet, hogy mások már jól ismerik egymást, és te kívülállónak fogod magad érezni”.

Úgyhogy a lecke fel van adva. Nem Améliának, nekem. Kezdődik az „elengedős” időszak. Hát, nem könnyű. Belegondolni is rossz, hogy mennyi minden történhet vele, és én nem leszek mellette, hogy segítsek neki. Persze ez az élet rendje, tudom. De akkor is. Azt hittem, hogy van még úgy 10-15 évem :)

Mangó

Nagyon szeretem a mangós fagyit és teát, ezért már jó ideje meg akartam kóstolni a gyümölcsöt is. Ennek péntek este jött el az ideje. Megpucoltam, felkockáztam életem első mangóját, majd elkezdtem falatozni. Őszintén szólva annyira nem ízlett, így Dávid ette meg a háromnegyedét.

Nem telt el 10 perc, elkezdett kaparni, fájni a torkom. Dávid még meg is jegyezte viccesen: biztos allergiás vagy a mangóra. Ezen jót nevettünk, majd ő elindult az állatorvoshoz – ez már este fél kilenc felé volt (ne kérdezzétek, miért este kilenckor ér csak rá a doki, de ez volt a szitu). Dávid elment, nekem meg elkezdett viszketni, könnyezni a szemem, folyni az orrom. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de amikor már nagyon zavart, bementem a fürdőbe, hogy kicsit megmosom az arcom. Amikor felnéztem, a tükörben láttam, hogy brutál mód be van dagadva mindkét szemem. Eltelt újabb 10 perc, és elkezdtem fulladni. Pont ekkor írt rám messengeren Judit barátnőm, akinek még a folyamat elején írtam, hogy úgy néz ki, allergiás vagyok a mangóra. És nagyon jókor írt, nem is tudom, mi lett volna velem, ha ő akkor nincs a „vonal” másik végén. Dávidot ugyanis egyszerűen nem tudtam elérni telefonon, folyton az üzenetrögzítő jelentkezett. Eleinte csak soroltam a tüneteimet Juditnak, de egyre rosszabbul lettem. Vettem be calcimuscot (persze tök fölöslegesen), fújtam a fulladásra Ventolint, és egy allergiagyógyszert is bevettem. Semmi javulás nem volt, egyre rosszabbul lettem. Kikerestem neten, hogy hol van a közelben ügyelet, hogy ha Dávid hazaér, gyorsan el tudjunk menni. De Dávid csak nem jött, nekem meg már halálfélelmem volt a fulladástól. Plusz még a hasam is elkezdett rettenetesen fájni. Judit rám parancsolt, hogy ne teketóriázzak tovább, azonnal hívjam a mentőket, és végül meg is tettem. A telefonom lemerülőben volt (Dávidot nem értem el még mindig), és azon gondolkodtam, mi lesz, ha elvisznek a mentők, Dávid hazaér, és még bejönni sem tud, mert a kulcsát itthon hagyta. Szerencsére pár perccel előbb hazaért, mint a mentők, és azonnal lefektetett a kanapéra a nagyszobába. Aztán már a szobában is volt három nagyon kedves mentős, kikérdeztek, de addigra már olyan remegés volt rajtam, hogy beszélni alig bírtam. Gyorsan bekötöttek egy infúziót, és mondták, hogy akkor most be kellene menni velük a sürgősségire. Persze nem ellenkeztem, nagyon féltem. Úgy vittek ki kerekesszékben, majd befektettek a mentőautóba, ahol kaptam még szteroidot és antihisztamint, plusz folyamatosan figyelték a vérnyomásom és a pulzusom. Durva volt mind a kettő, pulzus 140, vérnyomás 195, pedig általában inkább alacsony szokott lenni.

Beérkeztünk a sürgősségire, ahol rögtön EKG, vérvétel volt, majd egy nagyon kedves doktornő megvizsgált. Addigra egyébként már hatottak a szerek, csak a remegés nem múlt el, de már nem fulladtam, és a hasam sem fájt. Beraktak egy „gyorsürítő” elnevezésű terembe, ahol igazából csak megfigyeltek már, nem kaptam új gyógyszert. Szép lassan kezdtem rendbejönni.

Viszont amikor elmentem WC-re, akkor láttam, hogy vérzek. Nem nagyon, csak egy kicsit, de piros vér volt. Na ott akkor teljesen összezuhantam. Mert szerintem megtapadt a kis bogyónk, de ettől a nagy sokktól, ami a szervezetemet érte, elment. Azóta szörnyen érzem magam. Bár utána már nem véreztem, csak egy kis „barnázás” van, és próbálnak a facebook csoportos sorstársak is nyugtatni, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, szerintem ennyi volt. Holnap reggel az esélytelenek nyugalmával megyek vérvételre, de nem tudom, mennyi ideig fog tartani megemészteni ezt az egészet. Hogy most majdnem összejött, de elcsesztem egy hülye mangóval.

Bogyóka pocakban

Eddig nem írtam az újabb lombikos kör részleteiről, mert nem akartam megint végigrinyálni az esetleges kudarcot. Meg akartam várni, hogy végre valami pozitívról tudjak beszámolni. És tessék :)

Március 17-én kezdtem a szurikat. Kicsit nehezebb volt, mert alig tudtam bebökni magamba a tűket. Na nem valamiféle pszichológiai gátlás volt bennem, inkább olyan volt, mintha megvastagodott volna a bőröm. És azért nem nagy buli végigszurkálni a hasad alját, hogy találj egy pontot, ahol jó lesz, főleg napi három injekcióval. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy nem én változtam ennyit, hanem a tűk. A múltkor ugyanis előrecsomagolt készletek voltak, most viszont külön kellett a gyógyszertárban megvenni a fecskendőket és a tűket, és tuti, hogy ezek jóval gyengébbek voltak, mint a gyáriak. Természetesen voltak apróbb malőrök (eltörtem tűt, a felszívófolyadék felét kiöntöttem), de azért többé-kevésbé problémamentesen ment a dolog.

Félve érkeztem az első ultrahangra, ahol túl sok infót nem kaptam, csak annyit, hogy mind a két oldalon „elindultak” a tüszők, és visszavettek az egyik stimuláló gyógyszer adagjából. A következő UH-n 3-4 jó tüszőt láttak, és Húsvét előtt csütörtökön megvolt a leszívás. Amikor már feküdtem kiterítve a műtőasztalon, nem feltétlenül azt akartam hallani, hogy „ajjajj”, miközben vénát szúrnak, majd eszeveszetten elkezdenek kapkodni felettem és szorítják le a vénámat… Szóval majdnem nem kellett altató, elájultam volna magamtól is :) De megoldották, és végül a kézfejembe kaptam a kanült. Aztán sötétség.

Hát, nem kívánom senkinek azt az órát, amit az ébredéstől az asszisztens érkezéséig átéltem. Vajon most papírt hoz, vagy megint csak rossz híreket? Szerencsére Dávid ott maradt velem, szerintem a múltkori után nem akart egyedül hagyni (akkor bement a munkahelyére, amíg én vártam a soromra). Bejött az asszisztens, és a kezembe nyomta a papírt, amin az szerepelt, hogy 3 petesejtet tudtak leszívni. Hát, régen éreztem ekkora megkönnyebülést. Persze tudtam, hogy itt azért még történhetnek rossz dolgok, de elkeztem bízni abban, hogy háromból 1-2 csak beültethető lesz. Dávid persze rögtön elkezdetett számolgatni, hogy akkor most mi lesz, mert eredetileg kettőt szerettünk volna beültetni. Mondam neki, hogy nyugi, ezen most még nem kell gondolkozni. Újabb idegörlő 4 nap következett, hétfőn kellett hívni a biológust, hogy mi van a petesejtekkel. Végül a három leszívottból 2 volt érett, és egy indult osztódásnak, úgyhogy nem kellett sokat gondolkozni, hogy hányat ültessenek be.

Maga a transzfer nem volt nagy szám, igazából olyan, mint egy sima rákszűrés, csak kicsit tovább tartott. Utána 3 órát kellett oldalt feküdni, majd hazaküldtek. 24 óra szigorú fekvés, ami lassan lejár, de már fáj mindenem, szóval alig várom, hogy felkeljek az ágyból – sose gondoltam, hogy ez a mondat elhagyja valaha a számat :)

És kezdődik az újabb várakozás. 2 hét múlva vérvétel, amikor kiderül, hogy a kis pöttyünk elég erősen kapaszkodik-e.

Könyvtár

Végre újra beiratkoztam könyvtárba. Tulajdonképpen már tavaly terveztem, de valahogy elmaradt. Viszont amikor már ötödszörre olvastam el a Bridget Jones-t, eldöntöttem, hogy most már lépni kell. Ne értsetek félre, én nagyon szeretek többször elolvasni egy könyvet, mert mindig találok valami újat bennük, és hát nekem ad egyfajta biztonságérzetet is, hogy tudom, mi fog történni. 3-4 évente elolvasom az egész Elfújta a szél nemtudomhányológiát (rengeteg folytatása van), ami többszáz oldal könyvenként, de már vágyom az újra. És annyi jó könyv van a világon, miért ragadjak le annál a párszáznál, ami a könyvespolcomon van?

Ígyhát beiratkoztam, és azzal a lendülettel ki is vettem három könyvet. Mivel nagyon szeretem a sci-fit, ezért két Arthur C. Clarke-ot választottam, és mellécsaptam még egy Stephen Kinget is. Hazajöttem, és már vártam, hogy nekiálljak valamelyiknek. Mivel este egy thrillert néztünk meg a fiúkkal, gondoltam, nem a horrorral kezdeném, így kinyitottam az első Clarke könyvet. És ekkor ért a meglepetés, ez állt az első oldalon: az Időodisszeia trilógia második része. Bakker! Ne már, hogy sikerült belenyúlnom egy trilógia közepébe?! No, semmi baj, nézzük a másikat. Kinyitom, ez áll az első oldalon: az Időodisszeia harmadik kötete. Itt már kezdett szakadni a cérna, és bár nem akartam a Stephen Kinggel kezdeni, de mégis a kezembe vettem. És ekkor jött a végső csapás: Ez állt a nyitó oldalon: Második rész.

Szakadt bugyi vs. kocsiszánkózás

Amélia Aladáréknál töltötte a hétvégét. Mikor hétfő délután mentünk érte az iskolába, boldogan újságolta, hogy milyen jól szórakoztak, amikor Aranka szüleinél voltak falun. A kocsi után kötötték a szánkót, és úgy vontatták Améliát. Csak álltunk Dáviddal, és hirtelen egyikünk sem tudott megszólalni. Aztán persze Dávid nem tartotta magában a véleményét, és én is elmondtam Améliának, hogy mit gondolok az egészről. Kicsit sajnáltam, mert bár nem rá voltunk mérgesek, de neki kellett végighallgatnia, amit mondtunk, ráadásul úgy érezte, hogy elrontottuk a szórakozását.

És meg is tudom érteni, hogy ő jó mókának tartotta ezt. De felnőtt embereknek hogy lehet ennyi eszük?!?!?!? Kocsival vontatni egy gyereket??!?!? Normálisak ezek? Bármi történhetett volna! Bármi! Fékez a kocsi, Amélia pedig nem tud megállni és becsúszik alá. Kicsúszik oldalra, és egy szemből jövő autó elüti. Jön egy kóbor kutya, aki prédának tekinti és lerángatja a szánkóról és jól összeharabdálja. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan szívta a kipufogógázt.

Totál kiakadtam. Állítólag Aranka apja vezette a kocsit, de Amélia annyira vehemensen védte a történetet, hogy szerintem inkább Aladár vezetett, vagy ha nem is ő vezetett, de ott volt. Elmondtuk Améliának, hogy ez miért veszélyes, és hogy tulajdonképpen ezért a rendőr büntet is, sőt, ez kiskorú gondatlan veszélyeztetése. És hogy ugyanilyen mérgesek lennénk, ha ezt a mama, vagy Dávid anyukája csinálta volna, nem apáék ellen van (más kérdés persze, hogy másnak ez eszébe sem jutna).

És a legszebb, hogy Aladárral nem lehet beszélni. Hiába is hívnám fel, csak olaj lenne a tűzre. Amikor szóvá tettem, hogy nem kellene az első ülésen utaztatni Améliát, csak megvetően, lenézően röhögött egyet, és közölte, hogy nem lesz semmi baja, különben is csak városon belül mennek. Agyatlan fasz.

Mindezek fényében azért elég vicces, hogy Améliának folyton mondogatják, hogy kihívják a gyámügyet, amikor találnak egy (szerintük) koszos vagy szakadt ruhát. Állítólag most is szakadt bugyit küldtem, amit jól szóvá is tettek. Persze nem nekem, csak szokás szerint Améliának. Valóban elkövettem azt a hibát, hogy csak kivettem 4 bugyit a fiókból, és nem néztem át tüzetesen őket, így nem vettem észre, hogy az egyiknek a szegélye elkezdett bomlani. Na meg ez is: négy bugyi kell, mert ha hármat rakok három napra, az is baj. Nem tudom, mi történhet egyébként, Amélia itthon nem szokott bepisilni, bekakilni :) Arról nem is beszélve, hogy tök mindegy, mit rakok, nem adják a gyerekre. Ugyanúgy van behajtogatva a táskába, ahogy én betettem, szóval max. arra az időre veszik ki, amíg tüzetesen, nagyítóval átvizsgálják őket.

Nagyon rossz ennyire tehetetlennek lenni. Ha Amélia elmegy hétvégén, folyamatos félelemben vagyok, hogy ne essen baja. Aladárban nincs semmi felelősség érzet. Neki az sem volt meredek, amikor még együtt voltunk, és nyáron Amélia az ő anyjáéknál nyaralt egy folyó mellett, amibe simán bevitték a 2-3 éves kislányt, és „lecsorogtak” vele többszáz métert a part mentén. Azt mondta örüljek, hogy van kire bízni a gyereket. Én meg csak reménykedtem, hogy nyár végére is lesz még gyerekem. Na, most kábé ezt élem át kéthetente.

Második nekifutás

Ma voltam újra a meddőségi központban, és zöld utat kaptunk az újabb lombikhoz. Volt egy ultrahang, ahol kiderült, hogy van peteérésem – ami jó, mert már azt gondoltam, az IR miatt az sem lesz – szóval azért működik a szervezetem. Megkaptam a recepteket, a következő menzesszel kezdem újra a szurikat. Első nap egy injekció, majd a harmadik naptól még plusz kettő, tehát összesen három. Hatodik napon ultrahang, aztán meglátjuk.

A múltkori sikertelen próbálkozás után azt határoztam el, hogy nem fogok annyira pozitívan hozzáállni, mint akkor, nehogy megint akkora pofáraesés legyen belőle. Inkább nem várok sokat, és akkor az esetleges jó hírnek fogok tudni örülni, de ha nem sikerül, akkor sem csalódok akkorát. De kijöttem az épületből, kezemben a receptekkel, és egyszerűen semmi más nem járt a fejemben, mint hogy ennek most sikerülnie kell. Nem lehet másként. Egyszerűen csak tudom. Nekem igenis lesz még gyerekem. Nem tudok máshogy gondolni erre. Az elmúlt időszakban azért változott pár dolog, megszoktuk a házat, sokkal nyugodtabbak lettünk. Egészségesebben étkezek (itt azért még van hova fejlődni), többet mozgok, fogytam is 4 kilót. Készül a testem a kisbabára :)

Szóval március közepén kezdődik a móka, tudom, elég idegörlő lesz a várakozás, de valahogy kibírom. A pozitív energiákra persze most is számítok :)

 

Slime (vagy slájm?)

Amélia pár napja már nyaggat, hogy vegyünk slime-ot, mert az most nagyon menő, és kell neki. Na jó, igazság szerint először azt akarta, hogy csináljunk itthon, de amikor elkezdte felsorolni a hozzávalókat (folyékony ragasztó, borotvahab, borax – az meg mi a szar? Nem is hallottam még róla), inkább megkérdeztem, hogy nem lehet-e ilyet készen kapni valahol. Kiderítette az osztálytársaktól, nekem pedig meg kellett ígérnem, hogy ma elmegyünk és veszünk. Reggel ki is készítette a pénztárcáját, így nem volt apelláta.

Tánc után bementünk a kínaiba (mivelhogy itt lehet beszerezni ezt a slime-ot). Amélia rögtön meg is találta a földön heverő dobozt, ami tele volt kisebb dobozokkal, amiben számomra felismerhetetlen trutyi volt. Amélia kiválasztott egy citromsárgát, kifizette, majd boldogan vitte kifelé a szerzeményét.

Itthon kibontotta, majd jött a keserű meglepetés: ez nem is az! Ez is valami nyúlékony, formázható cucc volt, de nem A SLIME. Eléggé lelombozódott. Mert hogy már egy hete erre várt. És most mindenki ki fogja nevetni. Én meg csak álltam ott, és nem mondtam semmit. Mert ami a fejemben járt, annak nem örült volna. Mit kell ilyen hisztit kivágni egy ragacsos trutyi miatt? Különben is mekkora baromság ez?!

Amélia felmarkolta a pizsijét, és lehajtott fejjel elindult fürdeni. Én meg észbekaptam. Hogy bakker nem akarok olyan lenni, mint anyám, aki nem érti meg a lánya problémáit. Mert igaz, hogy ez a cuc egy oltári nagy hülyeség, de Améliának fontos, és nagyon csalódott, hogy nem azt kapta, amit várt. És nagyon elszégyelltem magam. Ezért bementem utána a fürdőbe. Szegénykém ott pityergett. Odamentem hozzá, átöleltem, ő meg odabújt. Próbáltam vígasztalni, és megígértem neki, hogy ha szeretné, csütörtökön suli után elmegyünk, és keresünk IGAZI slime-ot. Megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy meséljek neki? Azt mondta, igen (ő már saját maga olvas, de néha, főleg ha szomorú, vagy csak olyan kedve van, kéri még, hogy én olvassak neki).

Utána már jól alakult az este. Mire kijött a kádból, kicsit megnyugodott, és elkezdett kísérletezni az álslime-mal. Rájött, hogy végülis nem olyan rossz ez, és ilyen nincs másnak, szóval lehet, hogy innentől ez lesz a menő :). Nem is kell venni másikat.

Olvastam neki egy kicsit, majd összebújtunk. Én meg áldottam magam, hogy felül tudtam kerekedni a bennem lévő anyámon, és talán, talán sikerül jobban lennem nála.

A hipochonder

Dávid tegnap nagyon megbántott. Nem volt nagy dolog, de egész nap feszült voltam, és az a fél mondat, amit odabökött, valahogy most hozta felszínre azt, amit az egésszel kapcsolatban már egy jó ideje érzek.

Ő vásárolt be, a listán volt margarin is. Milyet vett? Jódozott sósat, pedig nekem vigyáznom kell arra, hogy minél kevesebb jódot vigyek be a szervezetembe a Hashimoto miatt. Alapvetően ez nem gond, benézte, simán túlléptem volna a dolgon, el fog fogyni Améliának szendvicsbe, fiúk is itt lesznek hétvégén, viszont az utána elhangzott mondaton már nem tudtam így túllépni:

-        Nem fogsz belehalni.

Hát baszd meg. És elnézést a káromkodásért, de BASZD MEG!!!

Igen, egy kis jódba nem fogok belehalni. Meg egy kis cukrozott édességbe sem. Meg anyámnál egy kis tejes sütibe sem. Meg abba sem, hogy nem sportolok (Menj ki a kertbe kapálni). Meg abba sem, hogy amikor menstruálok, két napig alig bírok mozogni a fájdalomtól. Meg a most már gyakorlatilag állandó, de nem túl erős alhasi fájdalomba sem. Meg a 23 napos ciklusomba sem. Meg abba sem, hogy a 23 napból kb. 1 hétig nem kell kitömködni a bugyimat ilyen-olyan betétekkel.

Kurvára elegem van abból, hogy ha bármit mondok neki, hogy fáj, legyint rá, és elintézi azzal, hogy:

-        Jól van, kis hipochonderem.

Pedig az elmúlt két év pont azt bizonyította be, hogy nem vagyok hipochonder. Hogy amikor azt gondoltam, hogy baj van, akkor igenis baj volt. Jó, lehet, hogy nem akkora, mint amit eredetileg beképzeltem magamnak, de valami tényleg volt.

Elképzelni nem tudja, milyen érzés így élni. Milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy nőként nem vagyok képes szülni! Hogy 36 éves koromra ennyi bajom van. Tisztában vagyok vele, hogy önmagában egyik sem halálos. És hogy életmód váltással nagy részén javítani lehet. De rohadtul selejtesnek érzem magam. Tényleg a legjobb dolog, amit ilyenkor tenni lehet, az a legyintés meg a gúnyolódás.

De persze amikor a fogorvosnál kiderült, hogy ő hajlamos az ínygyulladásra, meg a mélyfogkőre, akkor rögtön venni kellett a kurva drága fogkrémet. Meg hallgathattam, hogy ez mivel jár. Az ő baja fontos. Mert AZ igazi. Én meg csak beképzelem. Hát köszönöm.

Megint várunk

Ma újabb konzultáción voltam a meddőségi központban. Bár némiképp túlzásnak érzem konzultációnak nevezni azt a három percet, amit benn töltöttem a dokinál. Ránézett a kartonomra, elhangzott „A múltkor nem sikerült?” kérdés (de, sikerült, NYILVÁN azért ülök itt), majd elkezdett hümmögni a terheléses cukoreredményem láttán. Rögtön mondtam neki, hogy voltam diabetológián, és két hete szedem a gyógyszert. Azt mondta, most nem stimulál, mert felesleges, kell legalább 1 hónap, amíg szedem a Merckformint, hogy hatása is legyen és a szervezetem is hozzászokjon (az mondjuk jó lenne, mert amióta 2x1-et szedek belőle, azóta gyakorlatilag egész napos enyhe hányingerem van). Egyébként a többi hormoneredményem most teljesen rendben van (ilyen is régen volt). Most az jön, hogy a következő ciklusom 10. napján elmegyek egy ultrahangra, ahol megnézi, hogy milyen a méhnyálkahártyám, és ha minden rendben, akkor felírja a gyógyszereket. Azért remélem, emlékezni fog rá, hogy mit tervezett a múltkor, mert most nem úgy tűnt, mint aki képben van. Persze tudom, hogy rengetegen vannak ott, és nem emlékezhet mindenkire, de azért vehetné a fáradságot, hogy mielőtt behív, két perc alatt átnézi a kartonomat. Mert ez így azért elég nyugtalanító volt.

Szóval most megint várunk. Legoptimistább becsléseim alapján március közepén kezdünk, de azt gyanítom, lesz az április is. Persze felfoghatom ezt úgy is, hogy az még plusz idő, hogy még jobban összeszedjem magam (lefogyjak, csináljam az Avivát), de nagyon türelmetlen vagyok. Nehezen viselem ezt a bizonytalanságot. Azt szeretném, hogy dőljön már el valamelyik irányba.

Nem sokat segít az sem, hogy a 42 éves kolléganőm a napokban szül. Pont akkoriban volt a búcsúztatója, amikor nekem a sikertelen stimulációm. És bár örültem az örömének, nagyon, de nagyon nehéz volt. Neki miért lehet, nekem miért nem? Miért vagyok ilyen selejtes? Számomra a női lét kiteljesedése az anyaság, erre vágyom a legjobban, miért nem élhetem át újra? Mit csináltam rosszul, hogy idáig jutottam? Másfél év alatt kiderült a Hashimoto, az endometriózis, az elzáródott petevezetéket és most még az inzulinrezisztencia is (hiperinzulinemia). Félek tőle, hogy ez így együtt már túl sok. Hogy ebből már nem lesz baba.

Aztán persze próbálom megszívni magam, és belekapaszkodni minden kis apróságba. Például egy mondatba (Maga már szült, tehát képes kihordani egy gyermeket) vagy egy hülye facebook tesztbe (2018-ban ikrekkel leszek várandós). De tényleg nem tudom, mi a jó hozzáállás. A legrosszabbra számítani, akkor nem érhet nagy csalódás, és legfeljebb nagyon örülni a jó hírnek? Vagy csak pozitívan állni hozzá, mint a múltkor? Viszont onnan hatalmasat lehet zuhanni. Sajnos ezt megtapasztaltam. Majd kiderül. Most mindenesetre csak várunk.

Fő az őszinteség

Dáviddal az egyik fő dolog, amit Améliának tanítani próbálunk, az az őszinteség. Annak a fontossága, hogy nyíltan, egyenesen mondja ki a véleményét, ne vetítsen, hazudozzon. De elég nehéz ezt úgy csinálni, hogy én otthonról azt hoztam, hogy nem mondjuk ki, amit gondolunk. Én elég hamar megtanultam, hogy ami a szívemen, az nincs a számon. Ahányszor megpróbáltam anyámnak elmondani, hogy mit gondolok, mit érzek, mindig sértődés és mártírkodás lett a vége („Tudom, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyja”). Szóval nálunk sosem volt szokás az őszinteség, mindig mindenki ködösített és hazudott.

Nos, múlt héten sikerült ezt egy újabb szintre emelni mindenkinek. Kedden úgy volt, hogy Amélia anyuéknál alszik, mivel színházjegyünk volt Dáviddal. Épp volt egy szereplőválogatás, ahová Amélia szeretett volna elmenni. Ez kettőkor kezdődött, úgy volt, hogy megyek érte a suliba, átmegyünk a válogatóra, majd utána viszem fel anyuékhoz. Az amúgy is sűrű programba még befigyelt egy látogatás is a diabetológiára, mert Kata az utolsó pillanatban tudott nekem időpontot szerezni. Ez fél tizenegyre szólt, de gondoltam nem lesz gond kettőre odaérni Améliáért.

A reggel azzal kezdődött, hogy anyu hívott, ugyan vigyek már valamit délután, amit ő másnap tud csomagolni Améliának az iskolába, mert a kocsi apunál van, és nem tud lemenni a boltba. Próbáltam könnyedén átlépni a tényen, hogy már egy hete tudta, hogy megy az unoka, szóval akár előző nap is lemehetett volna a boltba, esetleg apu is be tud menni hazafelé egy zsemléért, ne adj’ Isten akár süthetne is pár pogácsát, de hagyjuk. Nekem nem gond vinni 2 túrósbuktát.

Fél tizenegykor megjelentem a diabetológián, ahol elkezdtek repülni a percek, majd az órák. Délben már elkezdtem aggódni, hogy fogok odaérni Améliáért, mert a doki még meg sem jött, nálam meg a nyolcas sorszám volt. Elkezdtem agyalni a B terven. Először hívtam Dávidot, majd tesómat, de egyik sem tudta volna megoldani, hogy elmenjen Améliáért. Anyuékat nem akartam belekeverni a dologba, mivel nem mondtam el nekik, hogy gond van a cukrommal. De mivel nem volt több opció, felhívtam aput, aki közölte, hogy nincs nála a kocsi, hívjam nyugodtan anyut, biztos szívesen elmegy a lányzóért. No, e felől erős kétségeim voltak, lévén anyám pár órája azt mondta, nincs otthon az autó. Persze ezt apunak nem mondtam. Viszont már visszakozni sem nagyon tudtam, mert biztos voltam benne, hogy ők beszélnek egymással. Ezért felhívtam anyut, úgy csináltam, mintha elfelejtettem volna a reggeli beszélgetést, és megkérdeztem, hogy tudná-e intézni Améliát, mert én még ott ülök az endokrinológián (diabetológiát mégsem mondhattam ugye). És bakker újra elismételte, hogy nincs nála a kocsi! Természetesen nem szembesítettem a hazugságával. Nekem az nem megy. Inkább letettem a telefont és jól összetörtem. Bár nem tudom, miért csalódtam megint, hiszen tulajdonképpen semmi új dolog nem történt, csak magát helyezte újra minden elé, és neki így volt a kényelmes.

Nem sokra rá elkezdtek hívogatni (apa, anya felváltva), de nem volt kedvem beszélni velük. Amikor végül felvettem a telefont, azt mondták, hogy csak félreértés volt, mert anya AZT HITTE, apu elvitte a kocsit, pedig nem. De a kocsi az udvarban parkol, baszki! (Nyilván ezt sem mondtam). Úgy csináltam, mint aki elhitte, azt mondtam, már végeztem, oda fogok érni az iskolába – pedig még a váróban ültem.

A hazugságcunami hamarosan folytatódott. Amélia ugyanis másnapra rosszul lett, fájt a hasa, nem ment iskolába, ott maradt anyuéknál. Mivel délutánra sem javult, ezért eldöntöttem, hogy másnap elviszem orvoshoz, és megbeszéltük Dávid anyukájával, hogy vigyáz Améliára, amíg mi dolgozunk csütörtökön és pénteken. Csütörtök este hívott anya, hogy mi van vele, hogy van, és én azt mondtam, hogy én vagyok otthon vele. Egyszerűen nem tudtam megmondani neki, hogy nem akartam odavinni Améliát. Nem akarom olyan helyre vinni, ahol csak gondot okoz. Nem tudtam beleállni az igazságba, így inkább egy újabb hazugságot vittem bele.

Ezerszer egyszerűbb lenne őszintének lenni. Akkor többek között azon sem kellene állandóan gondolkodni, hogy kinek mit hazudtam. Bár valószínűleg ők sem buktatnának le, még ha rájönnének, akkor sem. Inkább maradunk a szokásos kis játszmáknál. Én meg nagyon erősen próbálom elérni, hogy legalább a lányommal ne ilyen legyen a kapcsolatom, ha már az anyámmal nem lehetek őszinte.