A hipochonder

Dávid tegnap nagyon megbántott. Nem volt nagy dolog, de egész nap feszült voltam, és az a fél mondat, amit odabökött, valahogy most hozta felszínre azt, amit az egésszel kapcsolatban már egy jó ideje érzek.

Ő vásárolt be, a listán volt margarin is. Milyet vett? Jódozott sósat, pedig nekem vigyáznom kell arra, hogy minél kevesebb jódot vigyek be a szervezetembe a Hashimoto miatt. Alapvetően ez nem gond, benézte, simán túlléptem volna a dolgon, el fog fogyni Améliának szendvicsbe, fiúk is itt lesznek hétvégén, viszont az utána elhangzott mondaton már nem tudtam így túllépni:

-        Nem fogsz belehalni.

Hát baszd meg. És elnézést a káromkodásért, de BASZD MEG!!!

Igen, egy kis jódba nem fogok belehalni. Meg egy kis cukrozott édességbe sem. Meg anyámnál egy kis tejes sütibe sem. Meg abba sem, hogy nem sportolok (Menj ki a kertbe kapálni). Meg abba sem, hogy amikor menstruálok, két napig alig bírok mozogni a fájdalomtól. Meg a most már gyakorlatilag állandó, de nem túl erős alhasi fájdalomba sem. Meg a 23 napos ciklusomba sem. Meg abba sem, hogy a 23 napból kb. 1 hétig nem kell kitömködni a bugyimat ilyen-olyan betétekkel.

Kurvára elegem van abból, hogy ha bármit mondok neki, hogy fáj, legyint rá, és elintézi azzal, hogy:

-        Jól van, kis hipochonderem.

Pedig az elmúlt két év pont azt bizonyította be, hogy nem vagyok hipochonder. Hogy amikor azt gondoltam, hogy baj van, akkor igenis baj volt. Jó, lehet, hogy nem akkora, mint amit eredetileg beképzeltem magamnak, de valami tényleg volt.

Elképzelni nem tudja, milyen érzés így élni. Milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy nőként nem vagyok képes szülni! Hogy 36 éves koromra ennyi bajom van. Tisztában vagyok vele, hogy önmagában egyik sem halálos. És hogy életmód váltással nagy részén javítani lehet. De rohadtul selejtesnek érzem magam. Tényleg a legjobb dolog, amit ilyenkor tenni lehet, az a legyintés meg a gúnyolódás.

De persze amikor a fogorvosnál kiderült, hogy ő hajlamos az ínygyulladásra, meg a mélyfogkőre, akkor rögtön venni kellett a kurva drága fogkrémet. Meg hallgathattam, hogy ez mivel jár. Az ő baja fontos. Mert AZ igazi. Én meg csak beképzelem. Hát köszönöm.

Megint várunk

Ma újabb konzultáción voltam a meddőségi központban. Bár némiképp túlzásnak érzem konzultációnak nevezni azt a három percet, amit benn töltöttem a dokinál. Ránézett a kartonomra, elhangzott „A múltkor nem sikerült?” kérdés (de, sikerült, NYILVÁN azért ülök itt), majd elkezdett hümmögni a terheléses cukoreredményem láttán. Rögtön mondtam neki, hogy voltam diabetológián, és két hete szedem a gyógyszert. Azt mondta, most nem stimulál, mert felesleges, kell legalább 1 hónap, amíg szedem a Merckformint, hogy hatása is legyen és a szervezetem is hozzászokjon (az mondjuk jó lenne, mert amióta 2x1-et szedek belőle, azóta gyakorlatilag egész napos enyhe hányingerem van). Egyébként a többi hormoneredményem most teljesen rendben van (ilyen is régen volt). Most az jön, hogy a következő ciklusom 10. napján elmegyek egy ultrahangra, ahol megnézi, hogy milyen a méhnyálkahártyám, és ha minden rendben, akkor felírja a gyógyszereket. Azért remélem, emlékezni fog rá, hogy mit tervezett a múltkor, mert most nem úgy tűnt, mint aki képben van. Persze tudom, hogy rengetegen vannak ott, és nem emlékezhet mindenkire, de azért vehetné a fáradságot, hogy mielőtt behív, két perc alatt átnézi a kartonomat. Mert ez így azért elég nyugtalanító volt.

Szóval most megint várunk. Legoptimistább becsléseim alapján március közepén kezdünk, de azt gyanítom, lesz az április is. Persze felfoghatom ezt úgy is, hogy az még plusz idő, hogy még jobban összeszedjem magam (lefogyjak, csináljam az Avivát), de nagyon türelmetlen vagyok. Nehezen viselem ezt a bizonytalanságot. Azt szeretném, hogy dőljön már el valamelyik irányba.

Nem sokat segít az sem, hogy a 42 éves kolléganőm a napokban szül. Pont akkoriban volt a búcsúztatója, amikor nekem a sikertelen stimulációm. És bár örültem az örömének, nagyon, de nagyon nehéz volt. Neki miért lehet, nekem miért nem? Miért vagyok ilyen selejtes? Számomra a női lét kiteljesedése az anyaság, erre vágyom a legjobban, miért nem élhetem át újra? Mit csináltam rosszul, hogy idáig jutottam? Másfél év alatt kiderült a Hashimoto, az endometriózis, az elzáródott petevezetéket és most még az inzulinrezisztencia is (hiperinzulinemia). Félek tőle, hogy ez így együtt már túl sok. Hogy ebből már nem lesz baba.

Aztán persze próbálom megszívni magam, és belekapaszkodni minden kis apróságba. Például egy mondatba (Maga már szült, tehát képes kihordani egy gyermeket) vagy egy hülye facebook tesztbe (2018-ban ikrekkel leszek várandós). De tényleg nem tudom, mi a jó hozzáállás. A legrosszabbra számítani, akkor nem érhet nagy csalódás, és legfeljebb nagyon örülni a jó hírnek? Vagy csak pozitívan állni hozzá, mint a múltkor? Viszont onnan hatalmasat lehet zuhanni. Sajnos ezt megtapasztaltam. Majd kiderül. Most mindenesetre csak várunk.

Fő az őszinteség

Dáviddal az egyik fő dolog, amit Améliának tanítani próbálunk, az az őszinteség. Annak a fontossága, hogy nyíltan, egyenesen mondja ki a véleményét, ne vetítsen, hazudozzon. De elég nehéz ezt úgy csinálni, hogy én otthonról azt hoztam, hogy nem mondjuk ki, amit gondolunk. Én elég hamar megtanultam, hogy ami a szívemen, az nincs a számon. Ahányszor megpróbáltam anyámnak elmondani, hogy mit gondolok, mit érzek, mindig sértődés és mártírkodás lett a vége („Tudom, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyja”). Szóval nálunk sosem volt szokás az őszinteség, mindig mindenki ködösített és hazudott.

Nos, múlt héten sikerült ezt egy újabb szintre emelni mindenkinek. Kedden úgy volt, hogy Amélia anyuéknál alszik, mivel színházjegyünk volt Dáviddal. Épp volt egy szereplőválogatás, ahová Amélia szeretett volna elmenni. Ez kettőkor kezdődött, úgy volt, hogy megyek érte a suliba, átmegyünk a válogatóra, majd utána viszem fel anyuékhoz. Az amúgy is sűrű programba még befigyelt egy látogatás is a diabetológiára, mert Kata az utolsó pillanatban tudott nekem időpontot szerezni. Ez fél tizenegyre szólt, de gondoltam nem lesz gond kettőre odaérni Améliáért.

A reggel azzal kezdődött, hogy anyu hívott, ugyan vigyek már valamit délután, amit ő másnap tud csomagolni Améliának az iskolába, mert a kocsi apunál van, és nem tud lemenni a boltba. Próbáltam könnyedén átlépni a tényen, hogy már egy hete tudta, hogy megy az unoka, szóval akár előző nap is lemehetett volna a boltba, esetleg apu is be tud menni hazafelé egy zsemléért, ne adj’ Isten akár süthetne is pár pogácsát, de hagyjuk. Nekem nem gond vinni 2 túrósbuktát.

Fél tizenegykor megjelentem a diabetológián, ahol elkezdtek repülni a percek, majd az órák. Délben már elkezdtem aggódni, hogy fogok odaérni Améliáért, mert a doki még meg sem jött, nálam meg a nyolcas sorszám volt. Elkezdtem agyalni a B terven. Először hívtam Dávidot, majd tesómat, de egyik sem tudta volna megoldani, hogy elmenjen Améliáért. Anyuékat nem akartam belekeverni a dologba, mivel nem mondtam el nekik, hogy gond van a cukrommal. De mivel nem volt több opció, felhívtam aput, aki közölte, hogy nincs nála a kocsi, hívjam nyugodtan anyut, biztos szívesen elmegy a lányzóért. No, e felől erős kétségeim voltak, lévén anyám pár órája azt mondta, nincs otthon az autó. Persze ezt apunak nem mondtam. Viszont már visszakozni sem nagyon tudtam, mert biztos voltam benne, hogy ők beszélnek egymással. Ezért felhívtam anyut, úgy csináltam, mintha elfelejtettem volna a reggeli beszélgetést, és megkérdeztem, hogy tudná-e intézni Améliát, mert én még ott ülök az endokrinológián (diabetológiát mégsem mondhattam ugye). És bakker újra elismételte, hogy nincs nála a kocsi! Természetesen nem szembesítettem a hazugságával. Nekem az nem megy. Inkább letettem a telefont és jól összetörtem. Bár nem tudom, miért csalódtam megint, hiszen tulajdonképpen semmi új dolog nem történt, csak magát helyezte újra minden elé, és neki így volt a kényelmes.

Nem sokra rá elkezdtek hívogatni (apa, anya felváltva), de nem volt kedvem beszélni velük. Amikor végül felvettem a telefont, azt mondták, hogy csak félreértés volt, mert anya AZT HITTE, apu elvitte a kocsit, pedig nem. De a kocsi az udvarban parkol, baszki! (Nyilván ezt sem mondtam). Úgy csináltam, mint aki elhitte, azt mondtam, már végeztem, oda fogok érni az iskolába – pedig még a váróban ültem.

A hazugságcunami hamarosan folytatódott. Amélia ugyanis másnapra rosszul lett, fájt a hasa, nem ment iskolába, ott maradt anyuéknál. Mivel délutánra sem javult, ezért eldöntöttem, hogy másnap elviszem orvoshoz, és megbeszéltük Dávid anyukájával, hogy vigyáz Améliára, amíg mi dolgozunk csütörtökön és pénteken. Csütörtök este hívott anya, hogy mi van vele, hogy van, és én azt mondtam, hogy én vagyok otthon vele. Egyszerűen nem tudtam megmondani neki, hogy nem akartam odavinni Améliát. Nem akarom olyan helyre vinni, ahol csak gondot okoz. Nem tudtam beleállni az igazságba, így inkább egy újabb hazugságot vittem bele.

Ezerszer egyszerűbb lenne őszintének lenni. Akkor többek között azon sem kellene állandóan gondolkodni, hogy kinek mit hazudtam. Bár valószínűleg ők sem buktatnának le, még ha rájönnének, akkor sem. Inkább maradunk a szokásos kis játszmáknál. Én meg nagyon erősen próbálom elérni, hogy legalább a lányommal ne ilyen legyen a kapcsolatom, ha már az anyámmal nem lehetek őszinte.

Legjobb barátom, a nagy fehér porcelánisten

Aki ismer, az tudja, hogy az anyatermészet elég nagy kihívások elé van állítva, ha nekem hasmenést akar okozni. Hát, most győzött.

Amélia már hétfő óta fájlalta a hasát, aminek az lett a következménye, hogy szerdán már suliba se ment. Irány a doki, valami vírusos fertőzés. Hasmenés, hányás nem volt, csak a hasfájás. Dávid anyukája vigyázott rá, amíg mi dolgoztunk. Nem tudom, tőle kaptam-e el, vagy ez valami más, de a pénteki napot – mit szépítsük – végigfostam. A munkahelyen. Ami azért is klassz, mert az irodánk viszonylag messze helyezkedik el a WC-től, így elég nehéz volt feltűnés nélkül spurizni, amikor hívott a természet. Haza nem tudtam menni, mert a kocsi Dávidnál volt, és 1-2 óra buszozást ilyen állapotban nem mertem bevállalni. Délutánra kicsit jobb lett, bár a hasam végig kuruttyolt. Így miután összeszedtük az összes gyereket és hazaértünk, jobbnak láttam lefeküdni. Csináltam magamnak egy kancsó teát, egy bögrényit magamhoz vettem és mentem az ágyba.

Reggel nagyon éhesen ébredtem, gondoltam, ez jó jel. Egy fél szelet vajas kenyér és tea pont jó lesz, gondoltam. Na, szerintetek mennyi volt még a teából? Semennyi! Dávid megitta az összeset! Persze csinálhattam volna újat, de annyira dühös lettem rá, hogy fogtam magam, és inkább töltöttem egy pohár tejet, ami – valljuk be – nem a legerősebb ötletem volt a héten, tekintve az előző napi fosást. Meg is lett az eredménye, a hasam megint csikar, morog, hányingerem van, és azt hiszem, megyek is és ismét meglátogatom az új legjobb barátomat.

Tűrni az éhséget

Meg nappal aludni és barátunk a sötétség… Hát igen, van egy-két VUK tanács, amit könnyebb megfogadni, mint a címben szereplőt, de nekem most ez a küldetésem.

Bár a tavalyi fogadalmaim között szerepelt, hogy lefogyok, ezt csak időlegesen sikerült teljesíteni. Ugyan 3 hónap alatt lefogytam majdnem 5 kilót, de az évet mégiscsak 20 dkg hízással sikerült zárni.

Szóval az elhatározás megszületett, amit jelentősen könnyített az is, hogy Kata is ugyanerre az elhatározásra jutott, így az új évet együtt kezdtük el, az általunk csak „felezős” diétának hívott programmal. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy mindent eszünk, csak épp a felét annak, amit eredetileg kimernénk a tányérra. Ez azért is jó, mert így nem kell lemondani semmiről. Ehetek tortát is, de csak egy fél szeletet. És először azt gondoltam, hogy ez így tök könnyen kivitelezhető lesz. De persze nem az. Tudjátok, milyen kevés egy fél szendvics??? Nagyon! Megeszem fél nyolckor, és már alig várom a tíz órát, hogy újra ehessek. Amikor eszek mondjuk egy fél banánt vagy almát. Vagy a szendvics másik felét. Majd kopogó szemmel várjuk az ebédet és így tovább. Mondjuk arra mindenképpen jó, hogy rendszert visz az étkezéseimbe, mert sajnos az eddig nem sok volt. Hiába tudtam, hogy ötször kellene keveset enni (amit tulajdonképpen most csinálok), én jól bereggeliztem, egész délelőtt nassoltunk az irodában, majd jött a nagy adag ebéd fél egykor (utána kajakóma), és többször már általában nem ettem.

Tulajdonképpen sokkal jobban vagyok így, hogy sokszor eszek keveset. Nincs az állandó telítettség érzés, nincs felfújódás, semmi. A baj akkor van, ha véletlenül kimarad egy étkezés, mint pénteken. Leesett ugyanis a cukrom, és a Lidlben lettem rosszul. Alig tudtam befejezni a vásárlást, úgy remegtem, izzadtam, épp hogy kiértem a kocsihoz, ahol gyorsan megettem egy virslis bagettet. Komolyan féltem, hogy elájulok. Majd hazaértem, és még vacsiztam is, szóval az aznapi terv ment a levesbe. A cukoringadozás másnapra is visszajött, ráadásul vendégségbe is mentünk, úgyhogy ezt a pár napot biztos nem írom fel a büszkeségfalra.

Ilyesztő ez a cukor dolog egyébként. Két ünnep között voltam terheléses cukor vizsgálaton (a meddőségi doki küldött el), ahol a 2 órás cukrom magas lett, az inzulinértékekről nem is beszélve  - a 120 perces a határérték 14-szerese. Ugyan a nődoki még nem látta ezt az eredményt (csak február elején megyünk újabb konzultációra), de pont kellett menjek az endokrinológushoz, aki közölte, hogy le kellene fogyni, szigorú diéta (drasztikus szénhidrát csökkentés – ne egyek lisztes cuccokat, krumplit, rizst; gondoltam rendben, akkor fényevő leszek), plusz heti minimum háromszori kardió edzés. Egyelőre próbálom emészteni a dolgot, és azon gondolkodom, hogy tudnám ezt mind megoldani. Kenyér, krumpli nélkül el sem tudom képzelni az életem. A mozgás meg… azzal az a baj, hogy az itthoni tornára rohadt nehéz rávennem magam este. Viszont itt vidéken gyakorlatilag nulla lehetőség van eljárni bárhová. Hétköznap meg nem akarom, hogy Dávid és Amélia rám várjon, miközben én edzőteremben vagyok. Persze tudom, hogy kifogást keresni a legkönnyebb, és a saját érdekemben minél előbb el kell kezdeni az életmód váltást és a mozgást. Csak félek, hogy egyedül ez nem fog menni. Persze Dávid elméletben támogat, de tényleg nem tudom elképzelni a gyakorlati megvalósítást. Plusz azt is érzem, hogy annyira nem is veszi ezt komolyan. A pénteki rosszullétemet is elintézte azzal, hogy ő is volt már nagyon éhes. Nem érti, hogy ez nem éhség. Na mindegy.

Lehet, hogy akciótervet kellene készíteni, és nem egyszerre nekiesni mindennek, mert az lehetetlen is. A felezős diéta mellett semmi erőm sincs, most még a mozgást tuti nem tudom elkezdeni, kell még egy-két hét, amíg a szervezetem rááll. Plusz még ott a babaprojekt is, aminek azért adunk még egy esélyt.

Sajnos egyik doki sem nézi holisztikusan, mindegyik mond valamit, de senki sincs, aki átfogó tanácsot adna minden bajomra, így meg azért könnyű eltévedni az interneten keringő jótanácsok sűrűjében.

Karácsonyi készülődés

 

Újra Karácsony van. Én nem is értem, olyan hamar elrepült ez az egy év! Olyan, mintha tegnap írtam volna össze az újévi fogadalmaimat, erre tessék, írhatom az újakat. Bár azt hiszem, idén nem fogok. Először a tavalyiakat kellene betartani.

Nagyon más lesz ez a Karácsony. Sokkal jobb, mint amire egy éve ilyenkor gondoltam volna, hiszen most már a saját házunkban fogunk ünnepelni. Viszont rosszabb, mint egy hónapja hittem, mert akkor abban bíztam, hogy ilyenkor már egy kis élet fog növekedni bennem.

A fát tegnap már beállította Dávid, egész szép lett. Kicsit féltem, mert egyedül ment el megvenni, és hát jártunk már úgy, hogy nem a sikerült a legszebb fát kiválasztania (sosem fogom elfelejteni az első közös Karácsonyt, amikor megjelent egy mikroszkópikus méretű fával – majdnem elsírtam magam. Ábrándképeimben láttam, ahogy majd állunk a nagy fa körül, ami terebélyesen elfoglalja a fél szobát, alatta halmokban az ajándékok… hát, könnyű volt körbeállni, elég volt hozzá két ember is). Sütikkel is jól állok, négyből három kész van, tulajdonképpen már majdnem el is fogyott, ami elkészült, de hát úgyis hozunk majd a rokonoktól tonnaszám. Ma még megcsinálom a keksztekercset, feldíszítjük a fát és magunkat, Dávid megcsinálja a vacsit, és várjuk a Jézuskát. Apropó, vacsi. Idén ismét bepróbálkozunk a kacsával. Egyszer Dávid már próbálta a kedvemért, comb helyett viszont egész kacsát vett (mert az úgy olcsóbb volt), egybe megsütötte, de olyan száraz, rágós lett, hogy alig bírtuk megenni. Állítólag idén jobb lesz, bár megint egész kacsát vett, szóval egy kicsit félek, de ilyenkor nem mehetek a konyha közelébe sem, úgyhogy nem lesz ráhatásom a dolgokra.

Ajándékok is be vannak csomagolva, bár az utolsó adagot tegnap fejeztem be. Elképesztő mennyiségű cuccot kellett megint becsomagolni – persze ebben az is benne van, hogy Amélia dédijei is velem vetetik meg az ajándékot, és mivel elég ritkán találkozunk, a karácsonyi látogatásra már átadásra kész állapotban kell vinnem.

Azért nem én lettem volna, ha nem történik egy kis malőr. Amélia egy kisebb ajándékának elkészítése vissza volt. Drága kolléganőm és barátnőm, Kata, még pár héttel az ünnepek előtt talált egy webshopot, ahonnan olcsón lehet pólóra vasalható matricákat rendelni. Na, kaptam én is az alkalmon, és rendeltem kettőt, egy Garfieldosat és egy Zelefántosat (Amélia újabban odáig van az elefántokért). Meg is jöttek már vagy két hete. Amikor megérkeztek, megnyugodtva tapaszaltam, hogy van pontos használati utasítás is, amit természetesen nem olvastam el rögtön. Ha megtettem volna ugyanis, akkor már ott észreveszem, hogy a csomaghoz adtak egy szilikonos lapot, amin keresztül kell a matricát a pólóra vasalni. Bizonyára adtak is, de valószínűleg Katánál maradt, akinek ez nem tűnt fel, mivel már Húsvétra rendelte a matricákat (Húsvétra! Az eszem megáll! Én még a karácsonyi ajándékokkal sem voltam meg). Az első kétségbeesés után arra jutottam, hogy kipróbálom mezei sütőpapírral, elvileg az is bírja a hőt. Az egyszínű pólókat már korábban megvettem (ezt szerencsére nem felejtettem el). Először is körbe kellett vágni a matricákat, lehúzni a vékony fóliaréteget a tartópapírról, felhelyezni a pólóra, majd a papíron keresztül rávasalni. A Garfieldossal kezdtem, hogy az elefántosat már rutinosan tudjam csinálni. Tökéletesen sikerült a mintadarab, rettentő büszke voltam magamra. Magabiztosan álltam neki a másodiknak. Vasalom, vasalom, hát a matrica csak nem akar ráragadni a pólóra. Egyszerűen nem értettem, mi lehet a baj. Aztán rájöttem. Elfelejtettem lehúzni a fóliát a papírról! Ott álltam, totál összetörve, mert így viszont a papírra klasszul rávasaltam a mintát. Próbáltam leszedni, de nem ment. A másikat simán le tudtam húzni, ez csak nem akart lejönni. Már majdnem feladtam, amikor hirtelen megindult, és végül nem kellett kidobni a Zelefántot, felkerült az is a pólóra. Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni Améliának.

Ma, Szenteste csak hárman leszünk, aztán holnap indul a családlátogatás. Először is elmegyünk Andrisért és Krisztiánért, utána meglátogatjuk Esztert, aztán ebéd anyuéknál, és a napot anyósnál zárjuk. Ide jön egyébként Aladár Améliáért. Hosszú nap lesz.

Pofára esés

Azt hittem, a pozitív hozzáállás segít. Azt hittem, ha nem hagyok teret a negatív gondolatoknak, ha nem hagyom, hogy a kétségeim teret nyerjenek, akkor minden rendben lesz. Azt hittem, hogy egy kisbaba még jár nekem. Hát nem.

Tudtam, hogy az esélyek nem túl jók, de mindenre volt válaszom. Pajzsmirigy alulműködés? Gyógyszerrel rendbe lehet tenni. Endometriózis? Nem olyan komoly, lehet, hogy nálam nem is befolyásol semmit. Elzáródott petevezeték? Erre van a lombik. Kimerülő petefészek? A babához egyetlen egy icipici sejtecske is elég.  És egyébként is, ha már benn lesz a méhemben, tutira megtapad.

Aztán az első ultrahangon csak két tüszőt láttak, és akkor megbotlottam kicsit, de koronát megigazítottam jó királylányhoz méltóan, és reménykedtem tovább. Péntekre a két tüszőből három lett, ami végülis jó, mert egyel több, és azt gondoltam, lehet ebből mára, a leszívás napjára akár még több is. Aztán altatásból felébredve jött a nővér, hogy nincsenek jó hírei, egy petesejtet sem tudtak leszívni. Egyet sem! Nincs mit beültetni. Hiába volt a rengeteg szuri, a pozitív hozzáállás, a remény. Hiába volt minden.

Mielőtt eljöttünk, a doki akart még beszélni velünk. Azt mondta, nem tudja, mi történt. Csak egy pici tüsző volt, amiben nem volt semmi. Kérdeztem, hova tűnt a három szép nagy, ami pénteken még megvolt? Nem tudja. De szeretne kivizsgálni. Két stimulálás között el kell telnie három hónapnak, de szeretné kideríteni, hogy mi lehetett a baj, hogy legközelebb ne járjunk így. Ami egyébként tök kedves tőle, de én nem tudom, lesz-e legközelebb. Lehet, hogy ez egy jel. Hogy ne húzzak ujjat a természettel. Hogy nekem ennyi jutott. Hogy eddig és ne tovább. Tényleg nem tudom.

A korona most leesett és jó messze gurult. Nem tudom, lesz-e erőm a helyére tenni, felállni, és menni tovább.

Az elveszett tojás rejtélye

Jó feleséghez illően ma vacsorát készítettem férjecskémnek. Volt itthon egy kis füstölt tarja, gondoltam megpirítom, ütök rá tojást, szeletelek fel paradicsomot és friss kenyeret, Dávid meg majd csak ámul (mondjuk főleg azért, mert ehhez nincs hozzászokva).

Neki is álltam, amíg sült a tarja, szépen egyesével felütöttem a tojásokat, megszagoltam (illetve csak úgy csináltam, mint aki megszagolja, mert már hetek óta egyáltalán nem érzek semmit. Szóval valójában ez egy tök felesleges mozdulat volt.), majd összeöntöttem őket egy nagyobb tálkába, amiből egyben akartam átborítani a serpenyőbe. Két tojást szántam Dávidnak, kettőt magamnak. Tarja megsült, készültem a tojásokat átönteni, amikor feltűnt, hogy csak három sárgáját látok. Gondoltam magamban, ennyire hülye lennék? De hát tisztán emlékszem rá, hogy négy tojást készítettem ki. Belenéztem a kukába, megszámoltam a héjakat, négy tojásé volt ott. Hát, gondoltam, akkor biztos összeragadt két sárgája (persze egyáltalán nem tűnt úgy, de más magyarázatot nem találtam a dologra). Szépen megsütöttem a tojásokat, és gondolkodtam, hogy fogom Dávidnak beadni, hogy ugyan csak három sárgáját lát, de az valójában négy. Közben beraktam a mosogatóba a fakanalat, és láss csodát, egy tojás ott figyelt a mosogatóba beállított bögrében! Hoppácska, úgy tűnik az utolsó feltörés után nem öntöttem át a közös tálba szegényt. Sebaj, gyorsan kivettem és kisütöttem külön (ÁNTSZ-nél valószínűleg már szívrohamot kaptak volna, de hát kaját nem hagyunk kárba veszni).

Dáviddal persze nem osztottam meg a történteket, így nap végén be tudtam zsebelni az elismerő tekinteteket.

Az első szurik

Hát megvolt az első szúrás. Őszintén szólva elég para volt, de túl vagyok rajta, gondolom, ahogy telnek a napok egyre könnyebben fog menni. Nincs kikötés, hogy mikor kell beadni, csak annyi, hogy mindig ugyanarra az időpontra essen. Természetesen egy olyan napon kellett kezdeni, amikor színházba mentünk este, ezért később értünk haza, mint ahogy alapból le szoktam feküdni. Plusz még egy jó fél órát eltöltöttünk azzal, hogy olvasgattuk a használati utasítást, meg Youtube oktató videókat néztünk, szóval nagyjából az este tíz lesz a szuriidőpont. Valahol nem is baj, mert így legalább Amélia nem fog körülöttünk sertepertélni, valahol viszont nem jó, mert ilyenkor én meg már gyakran alszom, úgyhogy most figyelni kell arra, nehogy bekómázzak este :)

Ez most napi két injekció vasárnapig, hétfőn jön az ultrahang. Ott kiderül, hogy mennyi tüsző kezdett el érni (reméljük jó sok), és majd ott megmondják, hogyan tovább. Én most mindig csak a következő mérföldkőre koncentrálok, nem foglalkozom azzal (na jó, nem túlságosan :) ), hogy mi hogy lesz utána, mert annyi mindentől függhet a folytatás, és tényleg nem akarom túlpörögni. Egyelőre egész jól megy. És szerencsém is van, mert van mellettem olyan ember, aki tud szólni (és szól is), ha látja, hogy kezdem kicsit túlgondolni a dolgokat.

Szóval „fingers crossed”, mindenki legalább egyszer sugározza a pozitív energiákat felénk :)

Fogfóbia

Nem tudom, a többi gyerek hogy van vele, Améliát elég nehéz volt (és azért még most is elég nehéz néha) meggyőzni arról, hogy normálisan mossa meg a fogát. Bevetettem már cuki fogkefét (elektromosból is volt már kettő), időmérő homokórát, csilli-villi fogkrémet, fogmosós mesekönyvet (A királykisasszony fogkrémje - már első olvasatra is sikítófrászt kaptam a „kis királykisasszony” szóösszetételtől, ami oldalanként legalább háromszor szerepel), de igazi foganatja sosem volt.

Meg is lett az eredménye, több tejfogát is tömni kellett már. Ez komolyabban nem viselte meg őt, az első igazi trauma akkor érte, amikor ki kellett húzatni az első fogát (mondjuk az pont nem a hanyag fogmosás miatt volt, hanem a tejfoga mögött jött már a rendes fog, és annyira beékelődött a tejfog, hogy nem akart magától kiesni). Na azóta bármi történik a fogával, gyakorlatilag idegösszeroppanást kap. És hát most történik is, most jött el a böjtje a trehányságnak. Kieső tömések, letört fogak.

Pár nappal ezelőtt például egyszercsak megjelent Amélia a konyhában, lefelé görbülő szájjal:

-        Letört a fogam!

-        Mutasd, had nézzem meg.

-        De biztos ki kell majd húzni! (és már sír)

-        Amélia, had nézzem meg!

-        De ne húzd ki!

-        Nem fogom, csak meg szeretném nézni.

-        De félek!

-        Nem fogok hozzányúlni.

-        De fájni fog!

-        Az, hogy megnézem?

Hú, nehéz ilyenkor nyugodtnak maradni. Főleg ha hozzávesszük, ami utána jött:

-        Igen, félbetört a fogacska, a belső fele nagyon mozog, azt ki kellene húzni. De én nem tudom, mert nem fér be a kezem. Neked kellene kipiszkálni, Amélia.

-        De nem merem!

-        Pedig jó lenne. Akkor mozgasd a nyelveddel. Nagyon mozog már, hamar kijönne.

-        De félek.

-        Akkor ne csináld.

-        De mennyire fájna?

-        Nem tudom pontosan. Szerintem nem nagyon.

-        De félek.

-        Jó, akkor hagyd most békén, ne piszkáld, majd kiesik. De jobb lenne, ha minél előbb kijönne.

-        De így nem tudok majd enni, mert a másik oldalon is mozog a fogam.

-        Hát, mondom, hogy ki kellene húzni.

-        De nem merem.

-        Akkor ne.

-        De mennyire fájna?

És ez így megy fél órán keresztül, ugyanazokkal a kérdésekkel. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja idegekkel. A fog végül benn maradt, körülbelül két napig, amikor is Amélia boldogan újságolta, hogy az iskolában kiesett.

 

Épp hogy elcsitult ez a vihar, mennünk kellett fogszabályzásra. Illetve még csak megbeszélésre. Úgy tűnik ugyanis, hogy két épp növő vasfognak nincs rendesen hely. Már háromszor voltunk konzultáción, de eddig mindig elküldtek, hogy várjuk meg, amíg rendesen kibújik a fog. Erre csütörtökön ül Amélia a székben, a doki pedig halál nyugodtan közli:

-        Hát igen, most már látszik, hogy mi a helyzet, nem lesz helye ennek a két fognak, ki kell húzni a két mellette levő fogat.

Húha, gondoltam magamban, itt mindjárt bajok lesznek. És valóban, látom már, hogy Amélia szemei könnybe lábadnak. Hiába próbálom neki odasúgni, hogy ne essen kétségbe, ezt még megbeszéljük, nem biztos, hogy kihúzzák azokat a fogakat, szerintem semmit sem hall abból, amit mondok.

Megkérdeztem a doktort, hogy nem lehet-e megvárni, hogy azok a tejfogak maguktól kiessenek. Eléggé lekezelő stílusban közölte, hogy várni éppen lehet, de akkor nehezebb lesz a szabályozás.

Gyorsan összeszedtem a cuccunkat, hogy minél előbb kint lehessünk, és beszélhessek Améliával. Nagyon-nagyon nehéz volt megnyugtatni. De megbeszéltük, hogy nem eszik olyan forrón a kását, ez csak egy vélemény, amit megfontolunk, de nem feltétlenül tartunk be. Végiggondoljuk, esetleg megkérdezzük a saját fogorvosunkat, hogy mi történhet, ha nem húzzuk ki a fogakat és mi, ha igen, bár őszintén megmondom, nem tartom túl valószínűnek, hogy ekkora traumának kiteszem Améliát.

 

Nagyon várom már, hogy az összes tejfog kiessen végre, bár tudom, hogy az még jó pár év. De ezek a műsorok totál kikészítenek. Ilyenkor bármit mondok, kérek, javaslok, semmi sem jó. Legszívesebben sikítva elrohannék, de ez nyilván nem opció. Úgyhogy felveszem a fapofát („nem kiabál, nem röhög”), és megpróbálom jó anyaként csak simán megnyugtatni.