Gyámhatóság, ügyvéd, bíróság

A fenti három szó egy rendkívül konstruktív beszélgetés első mondatában hangzott el. A második mondatban pedig a pénz. De kezdjük az elején.

Már azt hittem, kicsit lecsengett Améliában a költözéses fellángolás, erre hétfőn, amikor hozta vissza a cuccait, Aladár szólt, hogy beszéljünk, mert „Amélia említette, hogy szeretne több időt tölteni velük. Megállapodtunk a mai napban, amíg Amélia kosáredzésen van. Én megkértem Dávidot, hogy jöjjön velem. Nem vártam el, hogy beleszóljon a beszélgetésbe, csak annyit, hogy legyen velem és a jelenlétével támogasson. Meg reménykedtem benne, hogy egy kicsit el is bizonytalanítja Aladárt, ha meglátja Dávidot.

Találkoztunk, és Aladár rögtön belevágott a mondandójába. Hogy Amélia szeretne több időt tölteni velük, és említette, hogy szeretne egy hetet itt, egy hetet ott lenni (mármint Amélia. Magától. Neki jutott eszébe. Hahh!). És ő beszélt egy ügyvéddel, hogy hogy lehet ezt elintézni. Valahogy belekeverte a gyámhatóságot (azt nem teljesen értettem), de hogy a felügyeleti jogot csak bíróságon lehet megváltoztatni. Kialakítanának Améliának egy szobát (Vajon hol? A kistesóval együtt? Vagy az ő hálószobájukban? – OFF: Azt mondták pár hete Améliának, hogy nehogy elmondja nekünk, hogy Aranka terhes, mert én rosszindulatú vagyok, és akkor biztos nem fogom hagyni, hogy odaköltözzön. Még azokat a fényképeket is ki kellett törölni a gépéből, amin látszott Aranka hasa), feltöltik a ruhatárát hogy ne kelljen mindent hurcibálni. És akkor nem fizetne gyerektartást, mert mindent felesben intéznénk.

Mondtam, hogy én ezt egyáltalán nem találom jó ötletnek, és tartsuk magunkat ahhoz, amiben közösen megállapodtunk. De akkor még gyerek volt Amélia – ez volt a válasz (ezek szerint már felnőtt). És miért ne dönthetné el, hogy hol szeretne lenni? Miért ne lehetne egy hetet nála? Mondtam, hogy Amélia most kamaszodik, most pont hogy stabilitásra lenne szüksége. És tudja-e, hogy mi kell a közös felügyelethez? Az, hogy mi tudjunk egymással őszintén beszélni. Mi tudunk? – kérdeztem. Szerinte igen. Hiszen azt is hagyta, abba sem szólt bele, hogy Amélia kosárra meg színjátszásra jár. Nem hittem a fülemnek. Engedte, hogy a gyereke azt csináljon a szabadidejében, amit akar?! Amit ő választott?! Ezt tartja érdemnek?! Hú, hát nem is tudtam mit mondani erre.

Mondtam, hogy én ebbe nem egyezem bele, és javasoltam, hogy keressen más módot, hogy Améliát többet lássa. Például vigye el iskola után. Persze ez nem volt jó, mert akkor ha elviszi suli után és ott alszik náluk, és ők viszik suliba, akkor az bonyolult, mert mi van a cuccával, meg ilyenek. Javasoltam, hogy akkor menjen érte iskolába, legyen vele délután, és este hozza haza. Az sem volt jó, mert mi elköltöztünk 30 km-re (mondjuk ők is, de ez persze nem számít), és akkor az neki 60 km, meg mennyi költség.

A végén kimondta Aladár, hogy akkor marad a bíróság (mintha nem így jött volna oda már az elején). És hogy az ő ügyvédje Kaposváron van, úgyhogy akkor majd oda kell menni tárgyalásra, de előtte azért lefutja a gyámhatóságos kört, mert az „gyorsabb” (tényleg nem értem, mit akar a gyámhatósággal). A költségek meg őt terhelik majd, kivéve ha megnyeri a pert, mert akkor engem. Szépen mosolyogtam rá, és csak annyit mondtam: Jól van.

Egész nap elég rosszul voltam, fájt a fejem, a hasam. Ha Aladárral beszélnem kell, úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit a szőnyeg szélére állítottak, és nem merek neki ellentmondani. Úgyhogy végülis jó, hogy túl vagyok ezen a beszélgetésen. Nagy meglepetés nem ért, Aladár úgy viselkedett, amire számítottam. Fenyegetőzött, jött a bírósággal meg a gyámüggyel, arra számítva, hogy megijedek és beleegyezek mindenbe, amit akar. Na arra várhat.

Dávid megdicsért, hogy nagyon jól kezeltem a helyzetet, nem mondtam túl sokat, nem mentem bele felesleges szócsatába. Addig nem csinálunk semmit, amíg nem kapunk semmi hivatalos iratot. Lehet, hogy nem is fog, mert mint tudjuk, Aladár legtöbbször csak a száját jártatja. Ha meg jön, akkor szépen felfogadunk egy ügyvédet, és a sárba tiporjuk. Mert egy dologra nem gondolt Aladár: tőlem nem fogja elvenni a gyerekemet. Legalábbis nem könnyen. Akkor elkezdjük teregetni a szennyes. Na és abból neki van több.

"The feeling that I'm losing her forever..."

Elég szarul vagyok alapból is, erre Amélia pár napja masszívan azzal üldöz, hogy az apjához akar költözni.

Vasárnap azzal kezdődött, hogy hiányzik neki az apja, ezért megbeszélték, hogy hétfőn reggel találkoznak az iskolánál. Délután hazafelé már azzal jött, hogy nem igazságos, hogy velem két hetet van, az apjával pedig csak két napot. Finoman pedzegette, hogy kipróbálná, milyen az apával lakni, és mikor lesz akkora, hogy odaköltözhessen. Mert hogy régebben azt mondtam neki, hogy majd ha nagyobb lesz, akkor esetleg majd lehet róla szó. De hát ezt nem 10 éves korára gondoltam! Aznap viszonylag hamar vége lett ennek a beszélgetésnek, szerintem azért, mert nem akart Dávid előtt erről beszélni.

Másnap aztán jött az újabb roham. Hogy nem lehetne-e csak egy hónapra kipróbálni? Mondtam, hogy nem. És hogy ezt egyébként sem vele kell megbeszélnem, ha apa ezt akarná, akkor az lenne a minimum, hogy beszél velem erről. „Fel is fog hívni hamarosan” – mondta Amélia. És ha nem engeded meg, akkor… nem fejezte be a mondatot.

- Akkor? – kérdeztem.

Majd apa elmondja. Mondjuk nem tartott sokáig kihúzni belőle, hogy akkor majd apa „elintézi máshogy”. És hogy beszélt is már ügyvéddel.

- Tisztességesebb lett volna, ha apa először velem beszél erről.

- De veled fog!

- Nem, Amélia, beszélt veled, meg beszélt ügyvéddel. És velem még nem. Még csak meg sem említette. De mindegy, ez nem a te dolgod.

És sokadszorra elmondtam neki, hogy bármikor találkozhat az apjával, soha nem tiltottam meg neki. Miért nem megy el érte suli után bármelyik nap és töltik együtt a délutánt? A válasz csak annyi volt: az nem jó.

És ma kaptam egy újabb adagot: fogmosás közben ezt mondta Amélia:

- Nem akarom, hogy bíróság döntse el.

- Én sem.

- Akkor miért nem engeded?

Az az igazság, hogy nem is tudom, mit mondhatnék neki. Az igazságot nem mondhatom. Hogy apádnak ez csak egy újabb eszköz, hogy rajtam bosszút álljon. Hogy a szeme előtt lebeg az az 50.000 Ft is, amit ezzel nyerhet. Hogy neked nem lesz ott helyed, még egy szobád sincs! Mit szobád, még ágyad sem! Hogy teljesen el fogsz kallódni, mert apád is mindig a könnyebb utat, a csalást, a manipulálást választja, hogy átgázol másokon, és te ezt fogod látni, azt hiszed majd, ez a normális. Hogy 4 éve téged oltogat, de engem egyszer sem keresett meg ezzel. Hogy sosem fog úgy szeretni, ahogy én szeretlek.

Ezeket csak nem mondhatom neki. Csak reménykedhetek benne, hogy egyszer majd rájön magától. De az nyilván nem most lesz. Most teljesen belelovallta magát a költözésbe. És még valahol meg is értem, hogy kipróbálná, milyen az apjával lakni. De ha Aladár egy kicsit is törődne ennek a pici lánynak a lelkével, akkor nem mondogatna neki ilyeneket. Biztonság, stabilitás, nyugodt környezet kellene neki, nem ilyen feszültségek.

És most én vagyok a gonosz. Vajon meg fog utálni, ha nem engedem? És mi lesz, ha Aladár tényleg bíróságra megy? Mindenki azt mondja, hogy nem veszik el tőlem Améliát, de mi van, ha megkérdezik, hogy hol akar lakni, és ő azt mondja, hogy ott?

El fogom veszíteni. Így vagy úgy, de el fogom. Nem elég, hogy több gyerekem nem lesz, ez az egy is itt fog hagyni. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam, hogy ilyen korán elkezdődik. Hogy lehet ezt túlélni?

A világ legjobb anyja

Klassz azért, hogy minden napra jut valami, ami ahelyett, hogy segítene jobban lenni, csak még mélyebbre taszít.

Ma anyámékhoz voltunk hivatalosak bográcsozásra. Utálok ilyenekre menni, mert anyám alapból elviselhetetlen, de ilyenkor iszik is, amitől csak még rosszabb lesz. De most nem találhattam ki semmi kifogást, mert apunak volt a névnapja. Reggel vettünk egy üveg cukormentes üdítőt nekem, plusz itthon beraktam egy teljes kiőrlésű kiflit, hogy azért legyen mit fogyasztanom ott. Mert bár több, mint fél éve tudja mindenki, hogy baj van a cukrommal, inzulinommal, és nem ehetek fehérlisztes, cukros cuccokat (többek között), anyámnak mégsem sikerült eddig sosem gondolni rám is, amikor hozzájuk mentünk. Titkon azért reménykedtem, hogy nagy vendégség lesz, vesznek egy csomó piát, csak sikerül berakni a kosárba egy Zero Colát. Nem kellett volna. Hülye vagyok, ez van.

Odaértünk, anyám már kellőképpen harsány volt, rögtön megkérdezte ki mit kér inni, milyen üdítőt hozzon a fiúknak. Majd rám néz és közli: „Te így jártál”.

Hát kösz, baszd meg. Fordultam is rögtön a klotyóra, hogy feltűnés nélkül tudjak bőgni egy jót. A saját anyám, és annyira leszar mindent, köztük engem is, hogy egy fél literes üdítőt nem tud levenni a polcról nekem a 10 másik üveg mellé. Nem is kell külön boltba mennie miatta, cukormentes innivalót azért minden boltban lehet kapni. Tudom, ismerem milyen. De mindig ott pislákol a remény bennem, hogy hátha egy picit változik. Hátha odafigyel rám. Hát nem. És csak magamat okolhatom, hogy újra és újra csalódnom kell benne.

Az ebéd pincepörkölt volt. Az sem jó nekem, mert sajnos azt már kitapasztaltam, hogy a szarrá főzött krumplira rosszul reagálok. De azt nem várom el senkitől, hogy külön főzzön nekem. Azért is vittem magammal a TK kiflit, hogy talán egy kicsit lassítja a krumpli felszívódását (hát nem lassította, hazajöttünk, aludtam egyet és amikor felkeltem, 3,1 volt a cukrom). Mertem magamnak egy kis kanállal, erre odajön anyám sopánkodni mellém, hogy „Jaj, csillagom, neked csinálnom kellett volna valami mást!”. Bassza meg, ne játssza meg nagy nyilvánosság előtt, hogy érdekli, és mennyire bántja a dolog. Ha igazán érdekelné, akkor csinált volna mást. Nem csinált. Akkor meg fogja be a pofáját.

Pótanyukám csak cukormentes üdítőt vesz, ha megyünk hozzá, sőt, vett direkt nekem cukormentes rágcsát is. Anyósomnál is csak ilyen van, azt mondja, mindenki meg tudja azt inni. Sőt, mivel ő sokat süt, beszerezte még azt a fajta édesítőt is, amit én használok, pedig az nem olcsó, és neki alig van pénze. Rak el nekem külön cukormentes céklasalit, csinál szörpöt. Őt öt éve ismerem. És mégis, sokkal inkább anyaként viselkedik velem.

Nem vagyok jól

Sokan megjegyezték az elmúlt két hétben, hogy elég nyúzottnak nézek ki. Igazuk van. Szarul nézek ki. Nyaktól lefelé oké, sose voltam még ilyen vékony, de a fejem… Utálok tükörbe nézni. A bőröm csúnya, sápadt, a szemeim karikások. Nem sminkeltem egyáltalán a kiütések miatt, bár kedvem sem volt hozzá. Minek?

Bár azt hiszem sokkal szarabbul vagyok, mint ahogy kinézek. Eltelt 3 hét, és nem lett jobb. Dáviddal ugyan „megbeszéltük” a dolgot a múltkori rosszul sikerült este után, de nem érzem magam sokkal kevésbé egyedül. Ő úgy dolgozza fel, hogy nem lesz baba, hogy továbblép, új célokat keres. Én meg szerinte belesüppedek az önsajnálatba. Szerintem meg csak megélem az érzéseimet. Én nem tudom megvonni a vállam és továbblépni. Ez nem olyan, mintha el kellene engednem egy utazást, mert nincs rá pénzük. Nekem nem lehet gyerekem, bassza meg! Nem élhetem újra át, ahogy egy élet növekszik bennem, ahogy egy új életet hozok a világra, ahogy magamhoz ölelek egy icipici babát. Nemrég válogattam át Amélia régi képeit, és rettenetesen elkezdtem vágyódni azok után az évek után. Akkoriban nem tűnt fel, hogy nem élem igazán át, hogy nem élvezem ki az első éveket. Nem is tudtam igazán Aladár és anyósomék mellett. Nem is lehettem igazán anya. Legalább is nem olyan, amilyen lenni szerettem volna. És már soha többet nem is leszek.

Nem vagyok jól. Legalábbis gondolom nem a felhőtlen boldogság jele, ha miután együtt vagyok a férjemmel, bőgnöm kell.

Nem vagyok jól. Legszívesebben cukros fagyit és sütiket zabálnék. Persze ezt nem lehet. Eddig olyan jól tudtam tartani a diétámat. De mi értelme volt? Nem tudom, ehhez is meddig lesz erőm.

Nem vagyok jól. Életemben először szeretnék piálni, szeretnék berúgni. De úgy igazán. Hogy pár órára elfelejtsek mindent.

Nem vagyok jól. Iszonyatos dühöt és haragot érzek Aladár iránt. Hogy a picsába lehet az, hogy én, aki mindig is sok gyereket szerettem volna, soha nem élhetem már át, miközben ő, aki kijelentette, hogy Amélia után nem kell több gyerek, most újra apa lesz? Ez hol igazságos? Miért lehet szülő valaki, aki nem is akar az lenni, aki nem foglalkozik a gyerekkel, és miért nem lehet az, akinek ez minden vágya? Amikor még valószínűleg lehetett volna gyerekem, hallani sem akart róla. És én most itt vagyok, egy roncs, testben és lélekben is, ő meg boldogan dörgöli majd az orrom alá Arankával a csodálatos családi életüket. És Amélia is olyan boldog lesz, hogy van testvére. Nekem meg nem lehet majd egy rossz szavam sem. Milyen anya lennék akkor? És még mindig mondogatják neki az odaköltözést. Ne akarják már elvenni tőlem ezt az egyetlent is! Ott lesz nekik a sajátjuk!

Nem vagyok jól. Azon gondolkodom, hogy talán mégsem kellene teljesen elengedni. Hogy még egyszer meg kellene próbálni. Hogy legalább egy konzultációra el kellene menni, megkérdezni a dokit, hogy szerinte mennyire van értelme az előző kudarcok után újra belevágni. Miközben az agyam tudja, hogy tök felesleges. Hogy a testem kimondta az ítéletet.

Nem vagyok jól. Itt ülök a konyhában egyedül és sírok.

Nem vagyok jól.

Mi jöhet még?

Annyi mindent kéne leírnom. Csak gyűlik, gyűlik… jobb lett volna már az elején elkezdeni, mert így egyben nagyon sok. De átélni is. És kibírni is. Nem is tudom, menni fog-e. Főleg egyedül.

A harmadik lombik sem sikerült. Pedig az elején úgy tűnt, hogy talán most jobb lesz; az utolsó ultrahangon még négy nagy tüszőt láttak. Aztán végül 1 petesejtet sikerült leszívni, és az sem indult osztódásnak. Nem is igazán volt időm meggyászolni ezt az egészet, mert a leszívás után 3 nappal ismét a sürgősségi ügyeleten kötöttem ki. Kiütés jött a homlokomra, bedagadt a szemem, duzzanat lett a fülem tövénél (minden a bal oldalon) és iszonyat fájt a fejem. Dáviddal azt hittük, hogy megint valami allergiás reakció, mint a múltkor a mangónál, csak lassabban jön elő. És nem létezik, hogy nincs összefüggés a stimulációval, még az is lehet, hogy valamelyik injekcióra vagyok allergiás. Mindenesetre benn a sürgősségin is erre kezeltek, de most haza sem engedtek, benn kellett töltsek egy éjszakát. Péntek reggel jöttem haza, szombat reggelre úgy ébredtem, hogy konkrétan nem láttam a bal szememmel, annyira be volt dagadva. Úgyhogy mentünk a szemészet ügyeletre. Egy nagyon kedves fiatal doktornő volt, aki rögtön a kiütésemmel kezdett el foglalkozni, és azt mondta, hogy olyan nincs, hogy egy allergia csak az egyik oldalra jöjjön ki. Neki ez nagyon herpeszesnek tűnik. Azért alaposan megvizsgálta a szemem, mondta, hogy annak nincs semmi baja, de menjek át a bőrgyógyászat ügyeletre – oda is telefonált. Átmentünk, és kiderült, hogy övsömör. Én ilyet még nem is hallottam, hogy az arcon is lehet, de a doktornő mondta, hogy simán. És hogy valószínűleg az történt, hogy az egyik lombikos gyógyszerrel, a Prednisolonnal jól legyengítették az immunrendszeremet, aminek következtében a vírus aktiválódni tudott. (Az a vicces, hogy a Prednisolont pont a mangós incidens miatt írta fel a doki.) Be is akartak rögtön fektetni, de mondtam, hogy inkább itthon gyógyulnék. Kaptam egy marék gyógyszert, egy hét pihenés itthon.

Még a sürgősségin megszületett bennem az elhatározás, hogy itt a vége a lombiknak. Nem kísértem a sorsot tovább. Nagyon tiltakozik a szervezetem. Durva stimulációra sem érik petesejt, viszont utána folyton a sürgősségin kötök ki. Megpróbálok belenyugodni, hogy nekem ennyi volt. Mondjuk nem tudom, ez hogy fog menni. Mennyi idő kell ahhoz, hogy ne érezzem magam egy selejtes szarnak? Egy senkinek? Aki semmire sem jó? Persze van már egy gyönyörű lányom, és inkább neki leszek az anyukája, mint hogy esetleg beledögöljek a következő stimu következményeibe, de sajnos ez nem megy csettintésre. Nem tudom, menni fog-e valaha.

És akkor tegnap este megkaptam a kegyelemdöfést: Amélia, aki most az apjánál van, rámírt messengeren, hogy Aranka terhes. Késő volt már, Dávid aludt mellettem, átjöttem a nagyszobába, annyira kellett zokognom. Ez bármikor történik, valószínűleg rosszul érintett volna. De pont most kell ennek is történnie? Végül felkeltem és felébresztettem Dávidot, mert azt éreztem, ezt már egyedül nem bírom ki, kell a támogatása, kell, hogy átöleljen, magához szorítson. Annyira zokogtam, hogy alig tudtam elmondani neki, mi a baj. És a reakció ennyi volt: „Ezért nem kell bőgni”. Felkeltem, és visszamentem a nagyszobába.

És itt a második probléma – annyira kurvára egyedül érzem magam! Dávid rohadtul érzéketlen. Valójában a lombik alatt sem éreztem igazán a támogatását. Mondjuk egy 5-ös skálán 2-es, 3-as. Pedig nem lett volna szabad kételkednem az 5-ösben! Egy ilyen helyzetben nem! Persze azt mondta, hogy teljes mellszélességgel mellettem van, de tettekkel nem érzékeltette. Az injekciózásokat egyedül csináltam végig, a sikertelen kísérleteknél annyit mondott nem baj, újra próbálkozunk. A vígasztalás kimerült a „Ne sírj”-ból meg a „Ne szomorkodj”-ból, meg a „Már jobban vagy?”-ból. Mondjuk a legjobb azt hiszem az volt, amikor a legutolsónál számolgattam a leszívás és a beültetés időpontját (akkor még azt hittem, lesz), és meg akartam vele beszélni, hogy maradjak itthon. Annyit sikerült mondania, hogy én már ezt úgyis eldöntöttem, úgyhogy ebbe NE RÁNGASSAM BELE.

Aztán az is király volt, amikor szombat reggel, amikor mondtam, hogy menjünk a szemészetre, megint elkezdte, amit állandóan szokott, hogy OK, de ő csak annyit kér, hogy nyugodjak meg. Mondtam neki, kicsit ingerülten, hogy meg fogok nyugodni, amennyiben nem kezdi el mondogatni, hogy nyugodjak meg (ezzel totál kikészít; mindig ezt mondogatja, még akkor is, amikor egyáltalán nem vagyok ideges, persze ezzel a mondattal jól felhúz, és akkor már igazolva is látja a saját igazát). Erre elkezdett emelt hangon beszélni velem. Én meg bőgni kezdtem. Mondtam, hogy félek, meg vagyok rémülve, fáj minden a fejemen, nem látok, nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy most még elkezd üvöltözni is velem.

És akkor még a tegnap esti. Nem hiszem el, hogy ennyire nem érti, miért fáj ez nekem. Reggel nem is volt kedvem vele beszélgetni, úgy csináltam, mintha még aludnék, amíg készülődött. Kicsit később felhívott, hogy hogy vagyok, kihevertem-e már. WTF?????? Persze bazdmeg, kihevertem egy éjszaka alatt, és most már minden fasza!!!! Sose volt még ilyen jó!!!! Mit képzel?!?!?!?!? Annyit mondtam neki, hogy nem kell vele foglalkoznia.

Nem tudom, mi lesz. Nagyon távolinak érzem most magamtól. Nem is akarok vele beszélni. És lehet, hogy csak extra érzékeny vagyok a belém pumpált hormonok miatt. De nem neki kellene pont ez miatt is megértőbbnek lennie? Nem neki kellene engem támogatnia?

Szóval minden fasza. Itthon ülök fél szemmel, sebekkel a homlokomon, fájó fejjel, magányos gondolatokkal. Mit is kívánhatnék még?

Mindenki terhes

2 nappal ezelőtt megtudtam, hogy sógornőm terhes. Tudtuk, hogy szeretnének Dávid öccsével kisbabát, és én azt is gyanítottam, hogy ez mostanában fog eljönni, de mégis padlóra tett egy napra.

Persze örülök nekik, hogyne örülnék. De rögtön ott van második gondolatnak, hogy miért nem én? Vagyis inkább: én miért nem?

Erre ma Dávid újságolja, hogy úgy néz ki, a kollégájáéknál is baba lesz. És hogy reméli, ez most lendületet ad nekem, meg lelkesít. Ugyan mi lelkesítene? Az, hogy fiatal nőknek gyereke lesz? Ettől nekem miért lenne jó? Ha olyan történetet hallanék, hogy valaki, aki hasonló helyzetben van, mint én, terhes lett, na az lelkesítene. De nem ez.

Mitől legyek lelkes? Három olyan bajom is van, ami mindegyik önmagában is meddőséget okoz, nekem sikerült mind a hármat begyűjtenem. És ez mostanában esik le. Eddig úgy voltam vele, hogy jó, vannak ezek a bajok, de ha egyszer beültetnek egy kis bogyót, az úgyis megmarad, és fogok én még kisbabát a kezemben (mármint a sajátomat). De most már azt gondolom, hogy ez nem adatik meg. És rettenetesen szomorú, elkeseredett, csalódott és dühös vagyok ez miatt! És persze bűntudatom is van, mert milyen jogon vannak ezek az érzéseim, amikor nekem már van egy lányom, másnak meg egy sem adatik meg. De akkor is így érzek. Améliával nem tudtam úgy csinálni, ahogy valójában szerettem volna. És nem volt mellettem egy olyan társ, akivel igazán jó lett volna megélni az első pár gyönyörű évet. Imádom Améliát, imádom, hogy olyan, amilyen. De a babakorára nem igazán emlékszem vissza jó szívvel. Persze nem miatta, hanem Aladár miatt. Csak épp ez az egész képet homályosítja el.

Rohadt nehéz volt tavaly végigasszisztálni negyven fölötti kolléganőm terhességét. És most kezdődik elölről. Csak épp most mehetek ki a teremből, ha bőgni kell. Sógornőm terhessége nem rólam szól, tudom. Az én bánatom nem homályosíthatja el az ő boldogságát. De meddig lehet ezt mosolyogva végignézni? Mennyit bír el az ember szíve?

Nyári tábor

Améliával megbeszéltük, hogy minden évben egy nyári tábort tudunk kifizetni neki. Tavaly kettőbe szeretett volna menni, mondtam, hogy megkérdezzük Aladárt, ha az egyiket állja, akkor mehet a színjátszósba és az angolba is. Persze Aladárnak „nem fért bele” a költségvetésébe.

Idén a színjátszós tábor már lefixálódott, azt fizetjük mi, nem is kérdezem meg Aladárt, hozzájárul-e. Viszont pár nappal ezelőtt a munkahelyemen kaptunk egy levelet, ami arról szólt, hogy nagyon jutányos áron a cég dolgozóinak gyerekei számára tábort szerveznek. 5 éjszaka, teljes ellátás egy tóparton, mindenféle lovas és kézműves programok, mindössze 5000 Ft-ért. Szerintem ez egy nagyszerű lehetőség, át is küldtem Dávidnak. Hazafelé mondtam is neki, hogy ez milyen nagyszerű kezdeményezés, bár Amélia ide még nem fog menni. Dávid erre szabályosan leteremtett, hogy miért nem? Illetve miért nem adom meg Améliának legalább annak a lehetőségét, hogy ő döntse el, érdekli-e. Valójában tök igaza van Dávidnak. De Amélia még csak 10 éves. És nem is ismerne ott senkit. És a végén még belefullad a tóba. Persze hamar rájöttem, hogy csak a saját szorongásomat vetítem ki, hogy én Amélia helyében hogy érezném magam egy ilyen helyzetben. De Amélia egyáltalán nem olyan, mint én. Ő nagyon könnyen barátkozik, és nem kap sírógörcsöt attól, ha új közösségbe kell mennie. Így hát engedtem Dávidnak és a józan eszemnek, és megmutattam Améliának a táborkiírást. Nagyon tetszett neki, és mondta, hogy szeretne menni. Az sem tántorította el, amikor mondtam, hogy ide sajnos nem tudja elhívni a legjobb barátnőjét, mert csak céges gyerekek mehetnek. „Anya – mondta – tudod jól, hogy nagyon gyorsan találok barátokat, nekem ez nem probléma”. Nagy nehezen sikerült megállnom, hogy ne kezdjem el sorolni, hogy „de hát tök egyedül leszel”, meg „lehet, hogy mások már jól ismerik egymást, és te kívülállónak fogod magad érezni”.

Úgyhogy a lecke fel van adva. Nem Améliának, nekem. Kezdődik az „elengedős” időszak. Hát, nem könnyű. Belegondolni is rossz, hogy mennyi minden történhet vele, és én nem leszek mellette, hogy segítsek neki. Persze ez az élet rendje, tudom. De akkor is. Azt hittem, hogy van még úgy 10-15 évem :)

Mangó

Nagyon szeretem a mangós fagyit és teát, ezért már jó ideje meg akartam kóstolni a gyümölcsöt is. Ennek péntek este jött el az ideje. Megpucoltam, felkockáztam életem első mangóját, majd elkezdtem falatozni. Őszintén szólva annyira nem ízlett, így Dávid ette meg a háromnegyedét.

Nem telt el 10 perc, elkezdett kaparni, fájni a torkom. Dávid még meg is jegyezte viccesen: biztos allergiás vagy a mangóra. Ezen jót nevettünk, majd ő elindult az állatorvoshoz – ez már este fél kilenc felé volt (ne kérdezzétek, miért este kilenckor ér csak rá a doki, de ez volt a szitu). Dávid elment, nekem meg elkezdett viszketni, könnyezni a szemem, folyni az orrom. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de amikor már nagyon zavart, bementem a fürdőbe, hogy kicsit megmosom az arcom. Amikor felnéztem, a tükörben láttam, hogy brutál mód be van dagadva mindkét szemem. Eltelt újabb 10 perc, és elkezdtem fulladni. Pont ekkor írt rám messengeren Judit barátnőm, akinek még a folyamat elején írtam, hogy úgy néz ki, allergiás vagyok a mangóra. És nagyon jókor írt, nem is tudom, mi lett volna velem, ha ő akkor nincs a „vonal” másik végén. Dávidot ugyanis egyszerűen nem tudtam elérni telefonon, folyton az üzenetrögzítő jelentkezett. Eleinte csak soroltam a tüneteimet Juditnak, de egyre rosszabbul lettem. Vettem be calcimuscot (persze tök fölöslegesen), fújtam a fulladásra Ventolint, és egy allergiagyógyszert is bevettem. Semmi javulás nem volt, egyre rosszabbul lettem. Kikerestem neten, hogy hol van a közelben ügyelet, hogy ha Dávid hazaér, gyorsan el tudjunk menni. De Dávid csak nem jött, nekem meg már halálfélelmem volt a fulladástól. Plusz még a hasam is elkezdett rettenetesen fájni. Judit rám parancsolt, hogy ne teketóriázzak tovább, azonnal hívjam a mentőket, és végül meg is tettem. A telefonom lemerülőben volt (Dávidot nem értem el még mindig), és azon gondolkodtam, mi lesz, ha elvisznek a mentők, Dávid hazaér, és még bejönni sem tud, mert a kulcsát itthon hagyta. Szerencsére pár perccel előbb hazaért, mint a mentők, és azonnal lefektetett a kanapéra a nagyszobába. Aztán már a szobában is volt három nagyon kedves mentős, kikérdeztek, de addigra már olyan remegés volt rajtam, hogy beszélni alig bírtam. Gyorsan bekötöttek egy infúziót, és mondták, hogy akkor most be kellene menni velük a sürgősségire. Persze nem ellenkeztem, nagyon féltem. Úgy vittek ki kerekesszékben, majd befektettek a mentőautóba, ahol kaptam még szteroidot és antihisztamint, plusz folyamatosan figyelték a vérnyomásom és a pulzusom. Durva volt mind a kettő, pulzus 140, vérnyomás 195, pedig általában inkább alacsony szokott lenni.

Beérkeztünk a sürgősségire, ahol rögtön EKG, vérvétel volt, majd egy nagyon kedves doktornő megvizsgált. Addigra egyébként már hatottak a szerek, csak a remegés nem múlt el, de már nem fulladtam, és a hasam sem fájt. Beraktak egy „gyorsürítő” elnevezésű terembe, ahol igazából csak megfigyeltek már, nem kaptam új gyógyszert. Szép lassan kezdtem rendbejönni.

Viszont amikor elmentem WC-re, akkor láttam, hogy vérzek. Nem nagyon, csak egy kicsit, de piros vér volt. Na ott akkor teljesen összezuhantam. Mert szerintem megtapadt a kis bogyónk, de ettől a nagy sokktól, ami a szervezetemet érte, elment. Azóta szörnyen érzem magam. Bár utána már nem véreztem, csak egy kis „barnázás” van, és próbálnak a facebook csoportos sorstársak is nyugtatni, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, szerintem ennyi volt. Holnap reggel az esélytelenek nyugalmával megyek vérvételre, de nem tudom, mennyi ideig fog tartani megemészteni ezt az egészet. Hogy most majdnem összejött, de elcsesztem egy hülye mangóval.

Bogyóka pocakban

Eddig nem írtam az újabb lombikos kör részleteiről, mert nem akartam megint végigrinyálni az esetleges kudarcot. Meg akartam várni, hogy végre valami pozitívról tudjak beszámolni. És tessék :)

Március 17-én kezdtem a szurikat. Kicsit nehezebb volt, mert alig tudtam bebökni magamba a tűket. Na nem valamiféle pszichológiai gátlás volt bennem, inkább olyan volt, mintha megvastagodott volna a bőröm. És azért nem nagy buli végigszurkálni a hasad alját, hogy találj egy pontot, ahol jó lesz, főleg napi három injekcióval. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy nem én változtam ennyit, hanem a tűk. A múltkor ugyanis előrecsomagolt készletek voltak, most viszont külön kellett a gyógyszertárban megvenni a fecskendőket és a tűket, és tuti, hogy ezek jóval gyengébbek voltak, mint a gyáriak. Természetesen voltak apróbb malőrök (eltörtem tűt, a felszívófolyadék felét kiöntöttem), de azért többé-kevésbé problémamentesen ment a dolog.

Félve érkeztem az első ultrahangra, ahol túl sok infót nem kaptam, csak annyit, hogy mind a két oldalon „elindultak” a tüszők, és visszavettek az egyik stimuláló gyógyszer adagjából. A következő UH-n 3-4 jó tüszőt láttak, és Húsvét előtt csütörtökön megvolt a leszívás. Amikor már feküdtem kiterítve a műtőasztalon, nem feltétlenül azt akartam hallani, hogy „ajjajj”, miközben vénát szúrnak, majd eszeveszetten elkezdenek kapkodni felettem és szorítják le a vénámat… Szóval majdnem nem kellett altató, elájultam volna magamtól is :) De megoldották, és végül a kézfejembe kaptam a kanült. Aztán sötétség.

Hát, nem kívánom senkinek azt az órát, amit az ébredéstől az asszisztens érkezéséig átéltem. Vajon most papírt hoz, vagy megint csak rossz híreket? Szerencsére Dávid ott maradt velem, szerintem a múltkori után nem akart egyedül hagyni (akkor bement a munkahelyére, amíg én vártam a soromra). Bejött az asszisztens, és a kezembe nyomta a papírt, amin az szerepelt, hogy 3 petesejtet tudtak leszívni. Hát, régen éreztem ekkora megkönnyebülést. Persze tudtam, hogy itt azért még történhetnek rossz dolgok, de elkeztem bízni abban, hogy háromból 1-2 csak beültethető lesz. Dávid persze rögtön elkezdetett számolgatni, hogy akkor most mi lesz, mert eredetileg kettőt szerettünk volna beültetni. Mondam neki, hogy nyugi, ezen most még nem kell gondolkozni. Újabb idegörlő 4 nap következett, hétfőn kellett hívni a biológust, hogy mi van a petesejtekkel. Végül a három leszívottból 2 volt érett, és egy indult osztódásnak, úgyhogy nem kellett sokat gondolkozni, hogy hányat ültessenek be.

Maga a transzfer nem volt nagy szám, igazából olyan, mint egy sima rákszűrés, csak kicsit tovább tartott. Utána 3 órát kellett oldalt feküdni, majd hazaküldtek. 24 óra szigorú fekvés, ami lassan lejár, de már fáj mindenem, szóval alig várom, hogy felkeljek az ágyból – sose gondoltam, hogy ez a mondat elhagyja valaha a számat :)

És kezdődik az újabb várakozás. 2 hét múlva vérvétel, amikor kiderül, hogy a kis pöttyünk elég erősen kapaszkodik-e.

Könyvtár

Végre újra beiratkoztam könyvtárba. Tulajdonképpen már tavaly terveztem, de valahogy elmaradt. Viszont amikor már ötödszörre olvastam el a Bridget Jones-t, eldöntöttem, hogy most már lépni kell. Ne értsetek félre, én nagyon szeretek többször elolvasni egy könyvet, mert mindig találok valami újat bennük, és hát nekem ad egyfajta biztonságérzetet is, hogy tudom, mi fog történni. 3-4 évente elolvasom az egész Elfújta a szél nemtudomhányológiát (rengeteg folytatása van), ami többszáz oldal könyvenként, de már vágyom az újra. És annyi jó könyv van a világon, miért ragadjak le annál a párszáznál, ami a könyvespolcomon van?

Ígyhát beiratkoztam, és azzal a lendülettel ki is vettem három könyvet. Mivel nagyon szeretem a sci-fit, ezért két Arthur C. Clarke-ot választottam, és mellécsaptam még egy Stephen Kinget is. Hazajöttem, és már vártam, hogy nekiálljak valamelyiknek. Mivel este egy thrillert néztünk meg a fiúkkal, gondoltam, nem a horrorral kezdeném, így kinyitottam az első Clarke könyvet. És ekkor ért a meglepetés, ez állt az első oldalon: az Időodisszeia trilógia második része. Bakker! Ne már, hogy sikerült belenyúlnom egy trilógia közepébe?! No, semmi baj, nézzük a másikat. Kinyitom, ez áll az első oldalon: az Időodisszeia harmadik kötete. Itt már kezdett szakadni a cérna, és bár nem akartam a Stephen Kinggel kezdeni, de mégis a kezembe vettem. És ekkor jött a végső csapás: Ez állt a nyitó oldalon: Második rész.